Zsurnál rovatunk tárcáinak alsó terjedelmi határa háromezer-ötszáz leütés, ez szerkesztőségi iránymutatás.

Végső soron háromezer-ötszáz leütésnyi szöveget összehozni nem tűnik fölöttébb nagy boszorkányságnak.

Egy átlagos hosszúságú és tartalmú magyar mondat, mint például ez itt, ni, éppen kitesz száz leütést.

Na már most ilyen mondatokból, mint az előző, kell harmincöt, és már össze is jött a minimális szöveg.

Kimondottan örülök, hogy nem vagyok hazánkban élő kínai, sem vietnámi, laoszi, vagy bárminő távol-keleti.

Hiszen akkor a háromezer-ötszáz helyett azt írnám, hogy háromezer-öccá, és veszítenék két karaktert.

A könnyelműen eltékozolt két karakterekből hamar összejöhet száz leütés, az meg már egy teljes mondat.

Egy magára valamicskét is adó minimalista tárcaíró nem engedhet meg magának holmi plusz mondatnyi melót.

Eddig egészen jól haladok, ez itt már a kilencedik mondat, tehát kilencszáz leütés, az már majdnem ezer.

Istenem, mit fog szólni eme szöveghez szegény szerkesztőm, ha elküldöm neki, biztosan iszonyú boldog lesz.

Amúgy duplán pofátlan disznó vagyok, mert eleve brutális késedelemmel teljesítem az e heti penzumot.

Tudniillik már hétfőn el kellett volna küldenem a kész tárcát, ehhez képest most szerda késő este van.

Na jó, igazából csütörtök késő este van – csak hát egy igazi, tettre kész férfi soha nem mond csütörtököt.

Lehet, hogy nem kellene túlfeszítenem a húrt, és jobb lenne átállnom a tisztességes szövegtagolásra.

Az előző mondat kereken száz leütés lett, pedig közben nem is számolgattam, nem alakítgattam. Csak leírtam érzésből, ami jött – és éppen száz. Bámulatos, hogy az emberi agy milyen alkalmazkodó, tanulékony. Már-már Esőember módjára zseniális. Például az Új Ember hetilapnál volt egy kollégám, aki tíz éven át minden héten jegyzetet írt azzal a főcímmel: Ezerötszáz gyors. Ez volt az ő tárcarovata. Nem használt tollat-papírt, mindig rögtön számítógépbe dolgozott. Körülbelül négy esztendő alatt eljutott arra a szintre, hogy az írás során már nem kellett ellenőriznie a leütések számát, ugyanis a kész szöveg kereken ezerötszáz lett. Nem 1498, nem 1505, hanem 1500. Igen, a gyakorlott szerző erre valamiképpen ráérez. Egy másik lapnál nekem is volt egy rovatom, melybe nyolc éven keresztül minden héten hatezer-hatszáz leütést kellett produkálnom – nekem egyszer sem jött össze spontán a két nullára végződő hatezer-hatszáz, de már a 6580 és 6620 közötti végeredményekkel is roppant elégedett voltam.

Az iménti bekezdés például 999 leütés lett, szóközökkel együtt, pedig menet közben nem méricskéltem agyon.

A „Szóközökkel együtt?” az egyik kedvenc kérdésem, melyet némely szerzők az Új Embernél feltettek nekem. Amikor felkértem őket, hogy írjanak kétezer leütést Márairól, netán háromezret a battonyai templom új kilincsének tábori püspöki megáldásáról (egy heti- vagy napilapnál mindig kiemelten fontos a precíz terjedelem, mert legtöbbször lukra kell írni, vagyis egy adott méretű szabad felület kitöltésére), a szerzők egy része őszinte tanácstalansággal visszakérdezett: szóközökkel együtt kétezer? Igen, mantráztam fáradtan, szóközökkel együtt, hiszen a lapban a szóközöket is közölni szoktuk. Ha egy szöveget szóközök nélkül, egyetlen maratoni szóba ömlesztve szeretnénk közölni, azt okvetlenül jelezni fogjuk még időben…

Egy rendes tárcához jól jön egy csipetnyi költészet; afféle lírai megemeltség, tán egy természeti kép.

És nem árt bele egy kis aktualitás, többnyire valami közéleti szál. Ám ez itt egy minimalista tárca.

Nahát, most veszem észre, hogy eme szöveg terjedelme éppen háromezer-hatszáz leütés. Szóközökkel együtt.

Zsille Gábor