Minél több könyvet szerkesztek és minél több könyvet elolvasok (illetve minél többször megfordulok városunk nagy könyvraktáraiban – nevezzük őket bátran a szó dehonesztáló értelmében könyvlerakatnak), annál gyakrabban gondolok arra, hogy szegény szerzők… vajon ki fogja ezt mind elolvasni? Legjobb tudása szerint ír mindenki (nem is tehet mást, nem is szabad mást tennie), de legtöbben, különösen az elején az olvasókat nem is látják.

Lehet, nincsenek is.

Eleinte semmiképpen nincsenek.

Eleinte a család és a barátok – rossz családok esetében több a barát, jó családi háttérrel talán kevesebb a jó barát, bár ez a kettő nem zárja ki egymást, természetesen –, és ha egyik sincs, vonatkerék. De eleinte csak ők vannak.

Bámulatos, az emberek mennyire könnyen képesek elhinni, hogy jók, ha ezt az édesanyjuk, édesapjuk vagy a testvérük – esetleg a nagynénijük vagy a nagymamájuk – mondja nekik. Van, aki egy életet leél így, mikéntha burokban. Anya szája nem tévedhet. Ha ő azt mondja, jól írok, biztosan jól írok. A csajom szeme nem tévedhet: ha neki tetszik a felező tizenkettesben megírt szerelmes versem – hozzá! –, akkor az csak jó lehet. És így tovább.

Pedig a legnagyobb fordulópont – amihez képest bármilyen későbbi elismerés szinte érvényét veszti – az első ismeretlen olvasó.

Az első ismeretlen olvasó, aki eljön dedikáltatni. Nem feltétlenül könyvet, lehet egy folyóiratközlést is – pár éve voltak még ilyen szent emberek, akik egy-egy novellával vagy verssel megkeresték a szerzőt, és dedikáltatták.

Onnan számít – szerintem – valaki szerzőnek.

Mert gondoljuk csak végig, mi minden kell ehhez – tér sincs mindennek a felsorolásához, ezért csak vázlatosan: először is meg kell harcolni a lapszerkesztőkkel, majd egy kiadóhoz kerülésért nagyjából mindenkivel, aki a szakmában él és mozog. (Vagy csak simán él és mozog.) Az, hogy egy könyv, különösen egy elsőkötet megjelenik-e, annyira valószerűtlen, hogy szinte az elképzelhetetlennel határos. Igen keskeny ösvényen kell haladni, igen sok körülménynek kell egyszerre megvalósulnia, hogy bekövetkezzen.

És ha ez mind megvan, még mindig nincs semmi.

A könyv a boltban, az olvasó otthon. Recenzió(k) – jó esetben –, de valójában az sem sokat ér: senki nem tudja, mi indít egy olvasót arra, hogy megvásároljon egy könyvet. (Ha tudnák az emberek, jó pénzért árulnák a tudást, és dúsgazdag írók furikáznának Mercedesükkel a városban – de valahogy soha nem ők ülnek ezekben az autókban.)

És egyszer csak felkerekedik az olvasó… és elmegy a boltba… a könyvesboltba (eddigre a népesség 99 százaléka lemorzsolódott erről a mondatról). A borító? a cím? valami transzcendens sejtés? hatására éppen azt a könyvet veszi le a polcról, amelyet ifjú szerzőnk írt. Belelapoz. Beleolvas. Nem teszi vissza. Van nála pénz. Megveszi. Hazaviszi. Nem teszi a polcra. Olvasni kezdi. Nem zavarják meg benne. Végigolvassa. Nem nem szereti, hanem szereti. Mindegyik szöveget. Nem teszi a polcra, hanem arra gondol, hogy feltétlenül szeretné a szerző kézjegyét a könyvébe(n). Megvárja a könyvhetet. Nem felejti el addig sem, mit akar. Úgyszólván ezzel fekszik, ezzel kel. Könyvhét napján nem esik az eső. Nem süt a nap. Az olvasó nem betegszik meg, nem kell elutaznia, nem találkozik a barátjával és isznak meg inkább egy sört. Kiállja a sort. Na jó, sor az nincs, de megkeresi a szerzőt az ezer másik szerző között. Ott ül szegény, reménytelenül. Anyuéknak, tesóéknak, haveréknak már dedikált – mind a három embernek –, nekik ő adta a könyvet, ingyen, vagyis hát megvette. Tiszta szégyen, kiültették ide, és nem jön senki. A szerkesztője mellette, próbálja elterelni a figyelmét. De a figyelmet elterelni nem lehet. Odajön az olvasó. Az ismeretlen olvasó. Nála van a könyv. Van toll, a tollban tinta. Nem csap le a mennykő, nem tör ki háború, hogy megakadályozza a dedikálást.

És akkor megtörténik.

Mindenki boldog.

Az író író lett. Az első ismeretlen olvasó avatta azzá.

Nagy Koppány Zsolt