Az én Lászlóm friss kapcsolat: alig néhány hete, január 12-én lépett az életembe, a sors váratlan ajándékaként. Soha nem feledem el azt a percet! Amikor megpillantottam a Tárgy mezőt a szerkesztőségi postafiókomba érkezett első emailje fejlécén, azonnal tudtam: valami szokatlanul új, valami vérpezsdítően izgalmas veszi kezdetét. Az ember életében csak egy ilyen László adatik, és ezt a kincset nem tékozolhatja el. Így hát szapora légzéssel, hevesen kalapáló szívvel nyitottam meg a küldeményt, melynek címe: Küldöm a szép verset.

És nem csalódtam! Már az első szavaknál szobámba tódult a szellem örvénylő ereje. Muszáj szó szerint, bármiféle változtatás nélkül idéznem László kifinomultan frappáns bemutatkozását, hogy az olvasók is átéljék ezt a libabőrös csodát:

„Legyen sziveskedjen válaszolni a levelemre Magyar Naplo Folyóiratban Beküldennék egy szép verseket hogy Megjelennik a Lapban, És Küldenne szivesen Postaiuton Magyar Napló VAROM A VISSZAJELZÉSEDET SÜRGŐSEN.”

Remélem, nem kell indokolnom, hogy számomra akkor, január 12-én délután miért kezdődött új időszámítás. És azóta is így élek: már nincs kedd, szerda, csütörtök – csak folyamatos ünnep. A kortárs irodalom új dimenziója… Szerencsére nem is volt időm magamhoz térni a kábulatból, a varázs nem illanhatott szerte, mert alig félórával az első levél után megérkezett László újabb küldeménye. Igen, állapítottam meg az izgatottságtól remegő orrcimpával, ez a férfi tudja, mit akar; ez egy ősösztönös oroszlán, leterít és marcangol, ah. Aléltan nyitottam meg második levelét, és sorokba tördeletlenül elém állt a MŰ, a valódi Forradalom:

„Szép vers. TRELFI A SZERETETT UTJÁN Csinos voltál, Trelfi kislánykoromban ott Éltem , ott Éltem A Gyöngyöruseges házban , Ott Születtem, Éjszakaján, Trelfi kislány Menj az utadon Ments Meg engem? Ha Szabad Leszel Trelfi, Lágyan átöleltél, a vállamon vigasztalj Meg újra Engem, Ne Szomorkodj a semmiért, Mint Jobban lettél hüséges. Édes Lányom Trelfi, Trelfi a Szeretet utján.”

Bódult agyamba hasított a felismerés: hát tessék, rám köszöntött az áldás, mely élete során a szerkesztőre csak egyszer hull – már ha egyáltalán. Minden bátorságom összeszedtem, s megírtam Lászlónak, hogy versét figyelmesen elolvastam, és csakis a köszönet hangján szólhatok, mindazonáltal a válaszom „nem”; és ne is írjon többet, komisz és vad fiú, ó, nem lenne helyes, ha miközöttünk bármilyen komolyabb kapcsolat szövődne… E merész megfogalmazásra persze kizárólag azért ragadtattam magam, hogy még jobban felcsigázzam, s újabb levélre ösztökéljem Lászlót, ezt a poetikus dúvadat.

Számításom bevált: az én Lászlóm megérezte a NEM mögött lappangó rejtett, halk igen-t, és már másnap újra írt, imigyen szólongatva engem:

„Legyen sziveskedjen válaszolni a levelemre MAGYAR NAPLÓban Milyen verseket lehet olvasni Írjon vissza hogy valamit tudok Olyat küldenni VAROM A VÁLASZODAt.”

Feleletül valami olyasmit dadogtam neki, hogy „maga kis huncut, magácska olyan verset úgysem tud nekem küldeni…” És ennyi. Turbékoló évődésünk, éteri kapcsolatunk egy hónap elteltével itt tart: még csak bimbózik. Ám érzem, hogy László még sokat, nagyon sokat tartogat számomra, ő egy különleges személy az én szürke életemben.

(Hoppá, most döbbenek rá, hogy a László név visszaköszön, mondhatni, üldöz engem. Idegenvezetői praxisom legérdekesebb esete volt, amikor 2009-ben felkérést kaptam egy házasságkötés előtt álló – hangsúlyozom: heteroszexuális! – pártól: szervezzem meg a lengyelországi nászútjukat, és kísérjem is el őket. A vőlegény szintén László volt. Szabad kezet adtak, hogy összeállítsam az egyhetes útvonalat, mindössze annyit kértek: legyen benne Auschwitz. Gyanítom, viszonylag ritka, hogy egy hívő római katolikus házaspár egy koncentrációs táborba megy nászútra, és magukkal visznek egy idegenvezetőt… Egy szó mint száz, kérésüket teljesítettem, és azóta elmondhatom magamról: én Lacival voltam nászúton.)

Zsille Gábor