Mindenkinek van legalább egy olyan jelenség az életében, amelyik halálra dühíti, értetlenkedő csattogással tölti el és az őrületbe kergeti – esetleg a sírba. Nekem több ilyen is van – de most a konok hallgatást elemzem, hátha vannak még az olvasók között, akiknek szintén nem a szívük csücske a hallgató ember.

Lehet, hogy én vagyok áradóan érzelmes (szeretek drámázni, volt már olyan szakításom ifjúkorom hajnalán, hogy felmásztam mindenféle hatalmas vaskerítésekre, hogy onnan kiáltsam világgá dühömet és fájdalmamat, majd hazamentem, és egy életlen késsel hosszan nyisziteltem az ereimet – szóval érző lélek lakik bennem, pofán vágom, aki nem hiszi el; kétnaponta meg akarok halni, de ha letörik egy darabka a fogamból, vagy meglegyint a vesegörcs előszele… vagy csak belegondolok, hogy hiába szoktam le a cigiről, mert korábban annyit szívtam, hogy biztos rákos leszek, rögtön úgy tudok imádkozni az életemért, hogy egy zárdányi apáca arcát simán szégyenpírral tölteném el és be), szóval lehet, hogy én vagyok (túl)áradóan érzelmes, lehet, hogy sokat és körmondatokban szeretek beszélni az érzéseimről, néha – bevallom röstelkedve – kissé szerelmes is vagyok okfejtésem okosságába és mondataim komplexitásába, ezért aztán csak mondom és mondom, még akkor is, amikor már kifogyott belőlük az információ-muníció… de egyszerűen falra mászok azoktól, akik nem tudnak, nem akarnak vagy nem képesek beszélni arról… arról, hogy mi van.

Az ember jönne, hogy megrázza krisztusavargásan az ilyen pofákat, hogy mondjad már, mert mindjárt kibelezlek, te görény, hát mit hallgatsz?! (Azt hiszem, rossz kihallgatótiszt lett volna belőlem: nincs bennem semmi tapintat, ravaszság, és végképp nincs úriemberség, mikor ezeket meglátom, csak nagy-nagy indulat.) (Oké, most túlzok, mielőtt bárki azt hinné, hogy komolyan beszélek, és kontextusból kiragadva ellenem fordítaná… Milyen szomorú, gondolom áradón esmenn, hogy ezt a figyelmeztetőtáblát ki kell tenni… Krájli.)

Engem ugyanis kisgyermekkorom óta izgatnak és foglalkoztatnak a miértek, és vagyok annyira korlátolt, hogy elhiggyem: a miértekre igenis adhatók válaszok, mégpedig szóval adható válaszok adhatók. (Nem isteni kegyelemmegnyilvánulásokkal, esetleg Fuck you-t mutató felhőkkel a lét nagy kérdéseit firtatmányomra – nem: okos, bölcs, esetleg érzelmes szavakkal.) És sok esetben ez is a helyzet: történnek dolgok, ezeknek a dolgoknak vannak okaik, ezek az okok elmondhatók, és abban a pillanatban, ahogy elmondják őket, a dolgok megtörténte máris érthetővé, tehát megnyugtatóan rendezetté, elpakolhatóvá, dobozolhatóvá válik, a helyére kerül.

Igen ám, de ott vannak a konok hallgatók, akik – a fene tudja, miért: csakazértsem? unalomból? flegmából? félreértésből? ezer oka lehet – nem adnak magyarázatot. Szemmel látható, hogy birtokában vannak a magyarázatnak, de valamiért mégsem adják meg nekünk. (Képzeljék el, hogy indoklás nélkül kirúgják önöket a munkahelyükről vagy a házasságukból – hát nyilván kíváncsian várnak valami magyarázatfélét!)

De a konok hallgatók – ilyenkor – konokul hallgatnak. Egy áthatolhatatlan plexiüveg magasodik az áradó érzelmesek és a konok hallgatók között: ez a két emberfajta soha nem értheti meg egymást – átok ez azoknak, akiknek mégis együtt kell élniük, dolgozniuk, úgy, hogy egyik és másik csoportba tartoznak.

Van a székely nyelvben egy elég jó szó, a mutuj. Román eredetű, ami – mint a legtöbb román szó – meg latin eredetű: minden bizonnyal a mutus melléknévből származik. Néma, szótlan, zöngétlen – ezt jelenti. Az internetes szótárakban „együgyű, bamba, gyámoltalan természetű”-nek „fordítják” a mutujt, de én tudom, tudni vélem, hogy ez bizony egyenesen a latin jelentésből táplálkozik. A családban mi is így használtuk, sőt ki is cifráztuk. A mutuj olyasvalakit jelentett nálunk, aki „rosszindulatúan és bamba gonoszsággal hallgat” (ez egy megközelítő leírás; éppen azért használtuk a mutujt, mert nem akartuk ezt a hosszú kerülőutat megtenni, valahányszor mutujságot tapasztaltunk, és azt áradó érzelmekkel megosztottuk egymással).

A mutujok hallgatásától pedig ments meg, uram, minket!

Beszéljetek, drága jó emberek, mondjátok el, mi bánt, mi a baj, még akkor is, ha üres szócséplésnek érzitek, hiszen néma gyereknek az anyja satöbbi. Mondjátok el, mi a fene van, és az is lehet, hogy egykettőre megoldható dolgok miatt áll a harag és a mutujkodás hosszú ideje. És még ha nem is oldódik meg, a másik ember legalább megtudja, mi a baj; és nem emészti magát, nem pusztul bele a konok hallgatásotokba. Inkább legyen dráma, magas vaskerítés és folyjon a vér idejében, mint hosszú mutujkodás után, mert többnyire annak is az a vége – csak akkor vedernyi folyik, nem kiskanálnyi.

Ha valaki még kíváncsi valamire, szívesen elmondom, nem leszek mutuj.

Nagy Koppány Zsolt