Ahogy 2008 óta minden évben, most is a magyar kultúra napja, azaz január 22. alkalmából adták át Érden a Bella István-díjat. Ezt az elismerést közösen alapította a Magyar Írószövetség és az érdi önkormányzat – az alapötlet, a kezdeményezés Érd városát dicséri. Sokszor hangoztattam már: rendkívül becsülendő, mert ritka tünemény, hogy egy vidéki település irodalmi díjat hoz létre, ráadásul kimondottan ötven év alatti költők számára. S az egész történetet megkoronázza, hogy a derék érdiek ezt a gazdasági válság, az országszerte tapasztalható megszorítások idején cselekedték. Egy szó mint száz: le a kalappal előttük!

Az idei díjazott az 1975-ben született Lázár Balázs, akinek új verseskötete – remek egybeesés – éppen e napokban jött ki a nyomdából, H. úr hagyatéka címmel. (Itt most csak annyit árulok el, hogy a rejtélyes H. úrnak köze van Dániához és Shakespeare egyik drámájához. A további részletekért kézbe kell venni a könyvet, hajrá!) Tényszerűen megállapítható, hogy Lázár Balázs rászolgált a Bella-díjra, mert hosszú évek óta tehetséggel és nagy munkabírással van jelen az irodalmi élet forgószínpadán – ez a kifejezés különösen indokolt, mert Balázs egyúttal színművész is, és szintén színész feleségével, Tallián Mariannal versszínházi előadások, illetve iskolai rendhagyó irodalomórák keretében népszerűsíti a költészetet, pályatársait.

Nekem jutott a feladat, hogy a díjátadó ünnepségen méltassam Balázst. Jó szívvel vállaltam, már csak azért is, mert az évek során több tucat közös irodalmi fellépésünk, különféle kulturális ügyünk volt, olykor utazásokkal tarkítva. Ez a sok együtt végzett küldetés Balázs aktív közösségi magatartásából fakad. Mindamellett az a benyomásom, hogy alakja körül szerencsére ott lebeg a költők egyik fontos jellemzője, a magány. Érden előadott laudációmból kihagytam, mert nem passzolt a szöveghez, hogyan (nem) találkoztam vele legelső alkalommal. A pontos évszám homályba veszett, de legalább két évtizede történt. Egy hétköznap este kies fővárosunkban a 105-ös buszon álltam, a hátsó ajtónál, és hazafelé utaztam. Éppen az Andrássy úton suhant a járgány. Nem volt sok utas; töprengésemből föleszmélve észrevettem, hogy elöl, a sofőr fülkéjénél áll Lázár Balázs. Korábban soha nem beszéltünk egymással, csak egyszer láttam őt egy irodalmi esten, vélhetőleg a Parnasszus lapszámának bemutatóján, mert pályája elején főként abban a folyóiratban jelentek meg versei. Ösztönös gondolatom az volt: odamegyek, bemutatkozom, váltsunk néhány szót – de már az első lépésnél megtorpantam, észlelve jóleső, otthonos egyedüllétét. Gondolataiba merülve bámult ki az ablakon, alighanem intenzív belső életet élt. Súlyos tapintatlanság lett volna megszólítanom, tönkretennem a magányát. Belém villant: „Menthetetlenül költő!”.

Valljuk be, minden irodalmi díj kockázatos – abban az értelemben, hogy nem tudhatjuk, a jutalmazott szerző buzdításként fogja-e föl az elismerést, további teljesítményével tartja-e a szintet, s egyáltalán megmarad-e a pályán, vagy kimerül, leteszi a lantot. Egy „fiatal”, ötven év alatti költőkre összpontosító kuratóriumnak pláne nehéz dolga van a nyertes kiválasztásakor, mert egy művészi pálya számos tényezőtől függ. Sokan elsodródnak, lemorzsolódnak, a legkülönfélébb okokból. A Bella-díj 2008 óta íródó történetében eddig tizenkét költő vehette át a pénzjutalommal társított oklevelet és szép kisplasztikát. Számomra különleges öröm, hogy ez a sor velem kezdődött. Az is jó érzéssel tölt el, hogy az eddigi tizenkét díjazottból mindössze ketten eveztek más felségvizekre, kerültek zárójelbe – a többiek most is közénk tartoznak, folyamatosan jelen vannak az irodalmi életben, elkötelezetten dolgoznak. Irodalmi díj esetében ez egy rendkívül jó találati arány. Ebből a szempontból is megnyugtató az idei döntés, hiszen Balázs személye garancia a folytatásra, a szorgalmas, józan munkára. A vele kapcsolatos többi tudnivaló kiderül laudációmból, melynek videófelvétele hamarosan megtalálható lesz az Olvasat honlapján – és ez itt nem az önreklám, hanem Lázár Balázs reklámozásának helye.

Zsille Gábor