Esténként pattogó tűz a kályhában, kandallóban, macskadorombolás, nyugalom, csönd. Reggel köd, jégvirág az ablakon, kakaskukorékolás, kutyaugatás, zsúfolt madáretető. Úgy hangozhat, mint valami mese vagy kitalált világ, hiszen az élet nem ilyen, vagyis nem normális, ha ilyen. Mert mit lehet egy ilyen világban kezdeni? Mitől elégedetlenkedünk, mitől vagyunk idegesek? Így nem lehet élni! Sem sziréna, sem autózaj, sem repülőgép. Nyáron is csak a tücskök, a békák és a kabócák hangoskodnak. Azt mondaná az ember, hogy idill, és valóban az. Mesevilág a vidék. Gyermekkorom emlékei keltették a vágyat az ilyen életre. A nyarakat falun töltöttem rokonoknál. Ott szerettem bele a gerendás plafonba, a vastag vályogfalakba, a füstös kéményekbe. Aztán jó sokáig irtóztam attól, hogy ne történjen körülöttem semmi, hogy kimaradjak egy rendezvényből, hogy ne zsongjon körülöttem minden, hogy elmaradjon a pezsgés. Egyszer pedig csak azon kaptam magam, hogy elég volt. Fárasztani kezdtek a dolgok és egyre inkább a nyugalmat kerestem, magamhoz képest egészen szokatlan módon. Miután pedig megtörtént a vidékre költözés, az áhított nyugalom, a varázslatos csend lett a mindennapom, rájöttem, hogy így valóban nem lehet élni. Nem történik a világon semmi. Eseményszámba megy, ha nem három, hanem négy autó döcög el a ház előtt, vagy ha a szomszéd kéményéből a füst másfelé gomolyog. És a macska-egér játék az egyik legviccesebb dolog. Ha ilyen környezetben növekszem, kicsit sem biztos, hogy tollat ragadok valamikor, de néhányak örömére és sokak bánatára, nem így történt. Ha azzal a nyugalommal élem a korábbi életemet, amivel most telnek a hétköznapjaim, amikor az eddig megtörtént dolgokat vetem papírra, biztos vagyok benne, hogy valami egészen másfajta életem lett volna. Persze most már, hogy így lett, ahogy lett, a kapor virágáról is vers jut az eszembe, a viráglocsolgatás vagy a rózsa metszése is megható dolog, de azt gondolom, ha ebbe a varázsvilágba születek, akkor unalmasnak tetszene vagy terhesnek. Emlékszem, egyszer ültem a csempe spór mellett és arról álmodoztam, hogy felnőtt koromban sosem fogok tüzet rakni, majd gázzal fűtök, mert az kényelmes és tiszta. Most gyönyörködöm a lángokban, a pattogásban, és nem tudok betelni a kandalló adta meleggel. Magamnak tett ígéretemet beváltva, már fiatal felnőttként bekucorodtam egy panellakásba, s húsz évig élveztem azt a kényelmet, amit egy városi lakás kínált. Aztán feléledt a vágyakozás a saját gyümölcs, a saját zöldség, az udvar és a kert iránt. A fiaimmal sokat álmodoztunk ilyen életről. Nem, sokak szerint nem lehet így élni, s némelyek szerint máshogyan nem lehet.

Lőrincz P. Gabriella