Írhattam volna azt is, hogy „magabízókról”, annak van egy erőteljes archaikus zamata… egy magában bízó, magabiztos magabízó biztosan ezt használná önmagára, ha törődne egyáltalán ilyesmivel – ha szükségét érezné annak, hogy igazolja magát.

De a magabízók sosem érzik ezt: innen – is – ismerszenek meg.

Kezdem tehát sirámba áztatott fohásszal, amelyet a magabízók még elolvasni sem tudnak, agyuk nem lévén képes értelmezni az ilyen önmarcangoló nyöszört (szőrük/szörük sincs, nyöjük és nyögésük pedig boldog beteljesedésektől édesen terhes):

Ó, mennyire szeretnék magabiztos lenni, hanyag eleganciával (meg)nyilatkozni az élet dolgaiban, ingyen osztogatni tanácsot (jókedvvel, bőséggel), éjszakáimat nyugodt és kiegyensúlyozott horkolással tölteni önemésztő görcsölések helyett, a takarót markolván sírva!

Ismerek magabiztos embereket – sőt, ha jobban belegondolok, csak magabiztosakat ismerek, ami nyilván nem így van, hiszen egész egyszerűen nem lehet mindenki magabiztos körülöttem, csak a) jobb az önmarketingjük; b) önnön balfaszságom tízszeres súllyal hull vissza rám, mint a bibliai példázat és a hanyag eleganciával a mennyek irányába megeresztett köpés: nagyszent frusztráltságomban ott is magabiztot látok, ahol pedig nincs is – igen, ismerek.

És évek óta irigyen nézek rájuk… ezen pedig az sem javít, hogy mindenféle önsegítő könyvet elolvastam (Hogyan legyél magabiztos, és hogyan ne maradj lúzer továbbra is?; Kételkedsz önmagadban? Nézz meg engem és tanulj! – ilyen típusú kiadványokról van szó). Nem hogy nem segít: egyenesen mélyebbre nyom a kétségbeesés bugyraiba(n)!

Ugyanis ezekben a könyvekben magukat magabiztosnak álcázó bizonytalanok mondanak hülyeségeket, és keresnek vele súlyos pénzeket, vagy ha akad köztük néha egy-egy empatikusabb figura (akit az élet az átlagosnál nagyobb önmagában-nembízással vert meg, és ezt csak a gátlástalanul áradó pénzéhség tudta ideig-óráig – amíg elkészült a könyv – legyőzni), attól is bizony csak annyi vigaszra futja, hogy mink, magabizonytalanok legyünk büszkék e fogyatékosságunkra (mely fogyatékosságról a könyv végére kiderül, hogy nem is fogyatékosság, hanem karácsonyfa[oké: harácsonyfa]-díszben csilivillogó szerénytelen erény [érzed már a magabizt feléd áradását?, inszinuálják a sorok]), mivel a magabizonytalanság termékeny televény, melyből éppen az ennenmagára való reflektálás (az ún. önreflexió) és a szinte automatikus relativizálás állandó képessége miánn csodálatos arányérzék fakad: ez pedig táptalaja a minőségi gondolkodásnak, ahonnan már csak egy lépés az emberi tényező kiválósága jeltengerének felfedezési/megláthatósági lehetősége.

Azonban ki akar ennek örvendeni… én magabiztos akarok lenni!, mondja ilyenkor az ember dühösen, mert valóban szép egy sarokban a sebeinket nyalogatva arról elmélkedni, milyen fasza fiúk vagyunk mi ilyen gyáván (érzékenyen) és óvatosan (gyáván) meglapulva s önmagunkban kételkedve, szemben az erőszakosan törtető és ezért az arányérzéküket nem hogy kockára tevő, de fel sem ismerő magabiztosakkal… csak hát inkább mi is arra vágynánk, hogy behúzzunk egyet minden köcsögnek, akinek nem tetszik a pofája, hogy ne udvaroljunk balfaszul, hanem csak teperjük le, aki tetszik, hogy megmondjuk a frankót akkor is, ha senki sem kérdezi, hogy okos tanácsokkal lássunk el minden fajankót, és hogy kialakult meg leülepedett véleményünk legyen mindenről a világban, amit semmi nem tud kimozdítani a helyéről, legkevésbé a jótékony kétely és maszlangó önmarcang.

És irigykedve nézem a réten labdát kergető magabiztosakat, akik közül mindegyik meg van győződve, hogy ő a legjobb, és egyedül ő éri el majd a labdát. És a durva az, hogy erről akkor is meg lesznek győződve, amikor… nem érik el a labdát. Boldogok a lelki… szegények.

Nagy Koppány Zsolt