A téli szünetben elutaztunk a szüleinkhez, hogy örülhessenek egymásnak a gyermekekkel, testvérek, unokatestvérek, szóval hogy együtt legyünk az ünnepek alatt, mert lassan lefoszlik és lekopik minden sallang az emberről és az életről, és hirtelen nagyon kezd ragaszkodni ahhoz a kisszámú, de igen fontos lényeghez, amely értelmet ad a mindennapoknak.

Minden remek volt – kivéve a tévét.

No de kezdem távolabbról.

Mi nem nézünk tévét (mármint tévéadókat); ez nem elvi kérdés, nem valami szektás marhaság, egyszerűen így alakult, még kicsik voltak a babák, mikor arra gondoltunk, talán érdemes úgy csinálni, hogy csak irányított tévézés legyen: apa letorrentezi, amit érdemesnek tűnik megnézni, és ha tényleg rendben van, akkor szépen megvesszük dévédén, mint afféle jogkövető állampolgárok, akik nem pont azzal akarnak kibaszni, aki valami jót tesz velük, azaz érdemleges élményben részesíti őket. Így is történt – inkább megnéztük ezerszer a Szaffit, mint a Minimax bármelyik gennyedzve folytatódó sorozatmonstrumát.

A kecske is jóllakott, és a káposzta szeme sem folyt ki: a gyermekek betéve tudnak kultikus mondatokat a fontos művekből, viszont nem lettek rabjai a reklámokkal még a rajzfilmek közötti szünetekben is az ivadékainkat megannyi kis rabszolgává degradáló tévécsatornáknak. Nekünk sem hiányzott – nem is volna időnk nézni, telt az élet; egyeseknek lehet, hogy ez sivárnak tűnik, de voltak másfajta, kézzelfogható, igaz örömeink.

Tévéműsorral, műsorfolyammal a tévén, folyóméterben áradó végtelen tévézési lehetőséggel tehát csak a nagyszülőknél találkozunk, vagy ha nagy ritkán elmegyünk wellnessezni, ahol a szállodában mindig rácsodálkozunk, hogy egymás után jönnek a rajzfilmek, és nem lehet megállítani… (Apa, állítsd meg, kérlek, ki kell mennem pisilni… Ezt nem lehet megállítani, kicsim, de menj nyugodtan, nem veszítesz semmit, ha kimarad tíz perc a tizenötezredik epizódból…)

De nem is a gyerekek kapcsán volt sokkoló most az otthonlét – hanem a magunk kapcsán.

Az ember törődötten és középkorúan nem mindig emlékszik élesen dolgokra: nekem is rémlett ugyan, hogy a száz fölötti csatorna között néha egyszerűen nincs mit nézni… de ilyen kibaszottul elementáris erővel még sosem zúdult rám a tapasztalat, mint a minap.

Történt ugyanis, hogy nagy serényen épp megfázáshoz készülődtem, és ilyenkor nem vagyok képes sem írni, sem olvasni, amivel máskor pompásan elmulatgatom az időt naphosszat. Este is volt, mindent meg is beszéltünk már, le is feküdt a család… én meg bágyadtan bámultam a tévét már vagy húsz perce, amikor észrevettem, hogy egy román mű-népzenei műsort nézek.

Felocsúdtam, jéghideg borzadályos rémülettel továbbkapcsoltam, valami rettenetesen világított, katt, önnön unalmába fulladó film, tovább, állatos műsor harapós mókussal, tovább, politikai elemzés, tovább, undok híradó, tovább, amerikai esküvőelőkészítő rongyrázós műsor, tovább, zöldségvágós főzés, tovább, gombaölőkrém-felszopás, tovább… és így húsz percig. Verítékben fürödve értem a csatornaszámok végére, és akkor kapkodva újrakezdtem, mert addigra szilárd elhatározásommá vált, hogy márpedig tévézni fogok, ha politikai kommentátorok potyognak az égből, akkor is!

Behunyt szemmel kezdtem kapcsolni, miután az előző körben a lineáris végigmenés nem hozott eredményt – még lehangolóbb képpel, mint korábban. Egyik helyen lövéshez, a másikon baszáshoz készülődtek valami filmben, de mire akcióra került volna a sor, őrjöngő hangok kíséretében elindult a reklám (apu felhívta a figyelmemet, hogy negyedóra lesz, de legalábbis annyinak érzi az ember… meg hogy a filmek végén, a szereplőfelsorolás előtt még betolnak egy tömböt, mert van, aki nem hiszi el, hogy tényleg vége a filmnek, és nagy hülyén végignézi azt is). Ismét soros kapcsolással mentem végig az összes csatornán, de mindenhol reklám ment.

Úgy éreztem magam, mint Kafka hőse a kastély folyosóin.

Másnap és harmadnap is kísérletet tettem, hogy ne mondhassa senki: félvállról vettem a feladatot, és alap nélkül mondom, amit mondok. De semmi. Illetve ugyanaz. Nézhetetlen, elviselhetetlen borzalom. (Azóta kétszer néztem a Mezzót, ahol valami modern rendezésnek köszönhetően egy 18. századi operát tanároknak és iskolai személyzetnek öltözött emberek ordibáltak végig, igen tanulságos volt, ha már.)

Emberek, inkább nézzetek filmet ajánlás alapján, reklámok nélkül, ízlés szerint, vagy olvassatok. Ennek így semmi értelme. Még csak nem is butít. Ez maga a megvalósult nihil.

Nagy Koppány Zsolt