Szilveszter közeledtével elgondolkodom, majd listába foglalom, mi minden történt velem a kivénhedt esztendőben, milyen feladatokat végeztem. Azután megpróbálom elgondolni és egy másik listába írni, kiben milyen kép maradt meg a történéseimről, az elvégzett feladataimról. A két lajstrom köszönőviszonyban sincs egymással.

Rendőrségi szakértők által használt alappélda: ha egy közlekedési balesetnek van öt szemtanúja, mindannyian másképpen emlékeznek a részletekre, és öt különféle vallomást adnak. Nem gonoszságból, hanem pusztán az emberi természetből fakadóan – mert mindenki a saját kis szűrőjén keresztül éli meg és értelmezi az eseményeket. Az úgynevezett Valóságot az alternatív egyéni valóságok egybevetésével, apránként lehet összerakni.

Fenntartásokkal szoktam nézni az irodalmi emlékműsorokat, melyekben különböző személyek a kamera előtt felidézik, hogy egy évtizedek óta halott kiválóság mit csinált, mit mondott. Valószínűleg a felét se annak, amit utólag összehordanak róla. Egy könyvespolc előtti karosszékben ül a visszaemlékező alany (válla mellett, a polc szélén látható egy doboz Cavinton, melyet a hanyag rendező nem rakatott arrébb), és nyekeregve meséli: „1974-ben történt, kora nyáron, hogy Sárváron Pilinszky Jancsival és Kormos Istvánnal bementem a Mackó presszóba, és akkor Kormos azt mondta, hogy…” Hm, roppant érdekes… Ám valójában mindez nem ’74-ben volt, hanem ’76-ban; nem kora nyáron, hanem októberben; a presszó neve nem Mackó, hanem Pálma. Ja igen, és Kormos egyáltalán ott se volt: a Pálma előtti telefonfülkéből hívták fel, és a neki tulajdonított mondatot a budapesti lakása nappalijában mondta. Már ha egyáltalán azt mondta, és nem valami egészen mást.

2012-ben, amikor az Új Ember hetilap szerkesztője voltam, interjút készítettem az akkor kilencvenéves rabbival, Schweitzer Józseffel. (Nagyszerű ember volt.) Szálláshelyén beszélgettünk. Amikor végeztem, úgy döntöttem, hogy mielőtt visszasietnék a lapzárta sok tennivalójához, beugrom egy Dohány utcai boltba, elintézni valamit. Előrelátóan, korrekt módon telefonáltam a lapszerkesztőnek, és közöltem vele: ne idegeskedjék, mindjárt megyek, csak előbb gyorsan veszek egy csomag tartalék porzsákot a porszívómhoz. Amikor húsz perccel később egyetlen lapos vászonszatyorral a vállamon beléptem a szerkesztőségbe, a folyosón azzal fogadott egy kollegina: „Hallom, Gábor, vettél egy új porszívót!”. Belém villant, hogy ezt majd a rólam készülő emlékműsorban is így fogják előadni – ráadásul Schweitzer József nevét kicserélik arra, hogy Erdő Péter, vagy Németh Sándor, a Hit Gyülekezete vezére.

Egy szó mint száz, az ember soha nem lehet eléggé okos, sem kellően körültekintő. Hiába csinálunk valamit jól – az események úgyis túllépnek rajtunk. Például tavaly felkértek, legyek közreműködő vendég egy emlékesten, Hubay Miklós születésének századik évfordulója alkalmából. (A kilencvenes években az ő elnöksége mellett voltam a P.E.N. Club titkára.) Az ünnepség a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott, a főigazgató moderált. Karinthy Márton után kerültem sorra – kezembe nyomták a mikrofont, hogy legföljebb tizenöt percben idézzem fel Hubay alakját. A terem zsúfolásig megtelt, egy fotelban ülve kellett beszélnem, csak a közönség első sorát láttam. Mondókám végeztével visszaadtam a mikrofont a moderátornak. Pont. Azután gyanútlanul hazamentem. Ám most, másfél év elteltével gyalázkodó levelet kaptam egy költőtől. Hogyan lehettem annyira aljas, szegezi nekem a vádat, hogy amikor a PIM-ben azt a Hubay-estet vezettem (sic!), szándékosan nem hívtam ki a színpadra Hubay fiát, pedig ő ott ült a nyolcadik sorban. Hogy én ezt biztosan láttam, és mégsem adtam a kezébe a mikrofont. És hogy Hubay fia időközben meghalt, de még a halálos ágyán is emlegette Zsille Gábor eme aljasságát…

Vagy itt vannak az írásaim ebben a Zsurnál rovatban, minden hétfőn. Egyes pályatársaim azt se tudják, hogy az Olvasat létezik. Mások tudják, de az én tárcáimat élből nem olvassák. Megint mások elolvassák, de csak azért, hogy a Facebookon álnéven létrehozott oldalukon mocskoljanak. Van olyan pályatársam, aki a cikkeimet kicsinyes zsörtölődéseknek tartja. És akadnak lelkes olvasóim, akik buzdítanak, hogy minél csipkelődőbben írok, annál jobb. Nem lehetek eléggé okos, na.

Zsille Gábor