Nagy gondban van Artúr. Karácsonyig már csak néhány nap, s ő, bár a családban mindenkinek kifundált és beszerzett valamilyen ajándékot, de a faluról idelátogató nagyapjának valahogy nem tud olyasmit kigondolni, ami olyan igazi lenne. Kedves, meg személyre szóló, meg némileg értékes is, de nem drága, és nem is közönséges. Mint mondjuk egy pipa – de hát apó nem pipázik; vagy egy gravírozott töltőtoll – de apó nem is nagyon ír már, pláné nem töltőtollal. Azt viszont nem teheti meg, hogy csak az öreg elé álljon üres kézzel.

Becsukja a fiú a miszter Lakli Artúr táblájú ajtót, sétál fel s alá a bérelt lakás neki járó szobájában. A lakótársaknak bezzeg nincs ilyen gondjuk – az egyik annyira tanul ezerrel, hogy nem is utazik haza az ünnepekre, a másiknak pedig kicsi a családja, és valamiért sok a pénze, egy órán belül kész volt a vásárlással. Őt meg csak eszi a fene: mit ajándékozzon apónak? Kedveli, sőt nagyon is szereti a nagyapját, a megannyi náluk töltött nyári szünet alatt rengeteg mindent tanult fűről-fáról s egyebekről, amit városon sosem ismert volna meg. Nagyon jól kijöttek egymással. Úgy emlékszik, igazából csak egyszer szomorította el apót. Amikor megtalálta azt a szabálytalan, számtalan kristállyal ékes, színekben játszó követ.

– Mi ez, Apó? – kíváncsiskodott tüstént.

– Kincs, fiam, ez a mi kincsünk – volt a felszínes válasz.

Artúrkában ez felébresztette a kisördögöt. Haza, a városba akarta majd vinni a kincset. De mivel meglehetősen súlyos volt, hát elcipelte a kert egyik sarkába, s egy másik kővel darabokra törte: így, apránként könnyebb lesz elszállítani. Apó persze rajtakapta, de már túl későn. Nagyon elszomorodott, aznap már nem is beszélt az unokájával. Másnap reggel viszont magával vitte sétálni, mint kiderült, a temetőbe. A nagyon régi, földbe süllyedt sírkövek egyikénél megállt.

– Nézd meg jól ezt a követ – mondta apó. Lakli Artúrka kezét rejtélyes erő húzta a faragott kőre. Kis ujjaival végigszántotta a már alig kivehető betűk vonalait. Olvasni még csak úgy tudott, ha félhangosan mondta is a betűk nevét. Lassan, vontatottan kelt életre a valamikori név: Arthur McLaughlin.

Nem állhatta meg szó nélkül: – Apó, ki volt ez a fura nevű ember?

– Egy messziről jött férfi. Egy bányász, aki száz évvel ezelőtt hazahozta a föld alól azt követ, amit neked sikerült összetörnöd. Az én nagyapám volt.

– Akkor hát nekem is valakim?

– A szépapád. Viseled is a nevét. Na menjünk.

Az emlék felvillanyozza a bányamérnök-hallgatót. Tudja már, mi lesz apó ajándéka. Előbányássza a vászonzacskót, amelybe a kő darabjait csomagolta akkor a nagyapja, s amelyet azóta is magával költöztet mindig. Pillanatragasztó akad a lakásban, hát elkezdi összeragasztani a széttörött bányavirág darabjait. Elmúlik az este, az éjjel is, delelőre jár a nap az égen, mire csipesszel helyükre rakja az utolsó szilánkokat is. Fejét az asztalra hajtja a fáradtság. Fura öltözetű férfiak, vörös hajú büszke nők között felfedezni véli azt a bányászt, akinek emlékére a nevét kapta.

Király Farkas