November utolsó hétvégéjén, a Magyar Írószövetség tisztújító közgyűlésének szüneteiben néhány Olvasat-olvasó arról biztosított, hogy kedvelik a vitriolos hangvételű zsurnálokat. Mi több, egyikük kijelentette: egy tárca minél vitriolosabb, annál jobb. Bevallom, nem esik nehezemre a kedvükben járnom – már csak azért sem, mert irodalmi és közéletünk számos jelensége megérdemli, hogy csepegtessünk rá egy kis gúnyt.

Most például eszembe jutott, hogy két évtizeden át alkalmanként végzett lengyelországi idegenvezetéseim érdekes szociológiai tapasztalatokkal gazdagítottak. Megfigyelhettem a különbséget az értelmiségiek, illetve a nép egyszerű lányai és fiai között. A könyvtárosokból, tanárokból, mérnökökből és hasonló diplomásokból álló csoportoknál az egyik legfőbb program a különféle gondok elhárítása. A fél nap azzal telik, hogy valami elveszett, valami elromlott, továbbá pénzt kell váltani, képeslapot és ennivalót és italt kell venni, be kell ugrani egy patikába. A buszon egy nő felsikít, hogy nincs meg a pénztárcája – nosza, visszadöcögünk tíz kilométert a vármúzeumig, ahol a károsult oldalán húsz percig kétségbeesetten keresem a kincset, a pénztárostól a teremőrön át a büfésig mindenkivel beszélek, átkutatjuk a parkolóhoz vezető ösvényt, hasztalanul. Végül visszaszállunk a buszra, ahol a nő férje közli: nahát, most vette észre, hogy a pénztárca végig a feneke alatt volt, véletlenül ráült, hehehe.

A másik legfőbb értelmiségi program a szavazósdi: reggeltől estig mindenről szavaznak. Hány órakor induljunk, milyen sorrendben nézzük meg a három látnivalót, melyik étterembe menjünk satöbbi. Minden föltett kérdésre kidolgoznak egy A, B és C verziót, majd arról vitatkoznak, hogy legyen-e D változat is – folyamatosan bizonyítva, hogy a demokrácia sajnos életképtelen. És mindig akad egy okostojás, aki a szavazást megelőzően komor hangon bejelenti: ha nem a C változat győz, akkor ő visszaköveteli a befizetett részvételi díját.

Ezzel szemben a nép egyszerű lányainál és fiainál, például a falusi zarándokcsoportoknál efféle gondok nincsenek. Nem veszítik el az értékeiket, nincsenek alternatív javaslataik, nem akarnak minden üzletnél megállni. Fegyelmezetten ülnek, szorítják az ölükben tartott kistáskát, melyben ott lapul minden, amire csak szükségük lehet: egy komplett házipatika sebtapaszostul; ébresztőóra tartalék elemmel; négy napra előre a teljes étrendjük, műanyag dobozokba csomagolva, leukoplasttal felcímkézve. Ez nem vicc, saját szememmel láttam. A körutazás második napján délelőtt előveszik a táskából a „kedd, tízórai” feliratú dobozkát, melyben meghámozott-felszeletelt alma lapul, és rágcsálják. A plébánosuk által vezetett falusi zarándokok nem demokráciáznak, nem szavazgatnak. Ott rend van, gördülékenyen halad a program. A pap azt mondja: jobbra megyünk – és ötvenen úgy mennek jobbra, mint a kisangyalok. Egy értelmiségi csoport fele balra menne, részint mezei szórakozottságból, részint tudatos lázadásból, a rációra és nyakatekert magánelméletekre hivatkozva.

Ám van valami, ami mégis egységbe forrasztja Pannónia lakóit, egy természetes kapocs iskolázatlanok és értelmiségiek, falusiak és városiak között: a fennhangon bejelentett pisilési vágy. Megfigyelésem szerint a magyar turistacsoportoknak mindenhol pisilniük kell – gyakorlatilag végigpisilik Lengyelországot. Ha meglátnak egy benzinkutat: álljunk meg pisilni! Húsz kilométerrel arrébb: megint álljunk meg pisilni! Ha bármilyen helyszínen leszállunk a buszról: hol lehet pisilni? Városnéző séta során minden étteremnél, kávézónál: szökjünk be pisilni! Ez hungarikum lehet, mert például Budapest utcáin még soha nem tapasztaltam, hogy lengyelek vagy angolok ötvenfős csoportban hangosan tárgyalnák a vizelési ingerüket.

Tíz éve egy Győr melletti falu zarándokait idegenvezettem Ószandec környékén. A fejkendős nénik és tisztességben megőszült bácsik nem voltak túlzottan intellektuálisak. Ám a harmadik napon, egy UNESCO-listás középkori fatemplomban, az oltár előtt állva észrevettem, hogy az egyik asszony csillogó szemmel hallgatja a mondókámat. Tűzbe jöttem: végre egy értő lélek! A kedvéért elkezdtem cifrázni: bedobtam néhány évszámot, etimológiai csemegét, művészettörténeti szakkifejezést – és ő egyre sugárzóbb arccal figyelt. Végül felkínáltam a lehetőséget, hogy lehet kérdezni, és igen, ő, az én egyetlen igaz hallgatóm jelentkezett. Tessék, mégis van értelme a munkámnak! A néni pedig hangosan megszólalt: Hol van a véce?

Zsille Gábor