Egy héttel ezelőtti – évtizedes szerkesztői tapasztalataimból szőtt – írásomban említést tettem a kézirataikat cselezve beküldő szerzők gyakori típusáról, a hazafias hatásvadászról. Például arról a költőről, aki kísérőleveleit azzal a cirádával zárja: „magyar szívvel”. Az elmúlt napokban valaki megkérdezte tőlem, egészen pontosan mi is a bajom ezzel. Hát az, hogy a szerző–szerkesztő munkaviszonyt elragadja a normális szakmai síkról, és egy érzelmi zsarolásba helyezi: oda nem illően azt lebegteti, hogy ha én visszautasítom a verseit, akkor bántom a magyart. Ez ugyanaz a filléres, ócska szint, mint amikor bizonyos körökben szakmai érvek helyett azzal dobálóznak, hogy X. verseit azért kell közölni, mert ő „egy rendes magyar gyerek”. „Igaz, hogy W. nem egy hatlövetű költő, de azért adjunk neki díjat, mert közülünk való.” Istenem, húszéves pályám alatt itt-ott hányszor hallottam ezt a másokra vonatkoztatott indoklást… Mindig a hideg rázott tőle. Ez a „magyar szívvel”-ezés ugyanarról a tőről fakad, mint a világháború előtti öcsémuramozós-urambátyámozós, összekacsingatós áporodott világ. A Rokonok nyomasztó közege ez, melyet Móricz olyan zseniálisan bemutatott. És nem mellékesen ennek a „magyar szívvel”-ezős petárdázásnak egyenes ági rokona a kádári idők gyakorlata: amikor egy ember, egy mű sorsát nem a színvonal alapján ítélték meg, hanem elvtársi alapon: Y. verse fércmű, mégis közölni kell, mert Y. elvtárs jó elvtárs. Nos, szerkesztői munkám során ezért prüszkölök a hazafias hatásvadász trükkökkel próbálkozó szerzőktől.

Legutóbbi írásomban a játszmás szerző másik válfajára, a vallásoskodóra is kitértem. Arra, aki a szerkesztőnél kenetteljes frázisokkal és lelki zsarolással próbál közlést kiügyeskedni. Az évek során megfigyeltem egy érdekes egybeesést: a harsányan vallásos szerzők igen jelentős százaléka érintett az ügynökkérdésben. Igen, a III/III-as besúgókról van szó. Ez a melldöngető hitbuzgóság részükről valamiféle kompenzálás lehet. Levitézlett, kivénhedt, múltjukkal soha el nem számolt ügynökök, akik szerte az országban: Pakson, Szekszárdon, Szegeden, Hódmezővásárhelyen és persze a fővárosban működtek, a rendszerváltáskor elképesztően vallásosak lettek, és immár évtizedek óta szorgosan termelik az ájtatos himnuszokat, imádságokat, krédókat. Ha jól emlékszem, Esterházy Péter írta egy helyen, hogy a rendszerváltás idején hirtelen megnőtt a forgalom a damaszkuszi úton…

Vallási körökben alaptétel, hogy egyedül az Úristen a szívek és vesék vizsgálója – vagyis csak Ő ítélheti meg, mennyire hiteles egy-egy ember megtérése. Ám az is alaptétel, hogy a megtérésnek, az igaz hitnek vannak bizonyos külső jegyei. Az egyik ilyen az elkövetett vétkek megbánása, a kiengesztelődés a megbántott-megkárosított embertárssal. Annak útja pedig a bocsánatkérés. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, imádkozzuk a Miatyánkban – ám megbocsátani annak lehet, aki bocsánatot kér. És itt következik az én legfőbb kifogásom az ügynökökből lett vallásos költőkkel szemben: áldozataiktól soha nem kértek bocsánatot. (Ezt túlnyomórészt közvetlenül az áldozataiktól tudom.) Csak hallgatnak, lapítanak már harmincadik esztendeje. Mi több, szembesítés esetén vagy gátlástalanul tagadják az elkövetett bűnöket, vagy pimaszul azt kérdezik: „Na és?”. Még olyan besúgó is akad, aki egyenesen megfenyegette az áldozatát. Majd hazamennek, és írnak egy századik verset Istenről, a Szűzanyáról, a szeretetről? Egy szó mint száz, az a fő szerkesztői és olvasói kifogásom, hogy bocsánatkérés híján az efféle költők művei számomra nem hitelesek.

Megjegyzem, erről értekezve én vagyok zavarban, sőt még némi félelmet is érzek, esetleges megtorlástól tartva. Huszonkilenc évvel a rendszerváltás után! Ez önmagában botrány, határozottan jelentsük ki. A III/III-as Csoportfőnökség megszüntetésekor tizennyolc éves voltam – a teljes felnőttkorom azzal telt, hogy „az ügynökkérdést tisztázni fogjuk”, „ez a kérdés meg fog oldódni”, „most már aztán tényleg tiszta vizet kell önteni a pohárba”. Ám ez soha nem történt meg, miközben az érintettek jelentős része ma is itt él köztünk. Igaz, hogy majd idővel kihalnak – csak az a bibi, hogy addigra én is.

Zsille Gábor