Van egy zseniális együttes (zenész: Justin Mahoney) egy zseniális (2012-es) albummal – (beszédes nevük van, The Heavy Horses [A súlyos lovak], az album címe még beszédesebb: Murder Ballads & Other Love Songs – Gyilkos[ságról szóló] balladák és más szerelmes dalok). Countryzenét játszanak, sokféle értelemben Johnny Cash-re hivatkozva (egészen pontosan Lukas Wall mondja róluk, hogy „a The Heavy Horses olyan, mintha Johnny Cash találkozna Clint Eastwooddal egy sötét sikátorban… egy poros countrylemez legjobb részeit keveri össze egy ősrégi westernfilmmel”), érdemes meghallgatni például a nyitószámot, amelyet megelőz egy kis intro, hogy jobban hasson, meg hát persze az egész albumot. Sokszor.

Ami azonban nekem fület szúrt, az nem más, mint az album negyedik száma, amely a semmitmondó(nak tűnő) Into the Earth (A földbe) címet viseli, és annyira megtévesztően kellemes, fülbemászó, már-már nyálas a dallama, hogy ha az ember nem beszél angolul, vagy beszél, de nem figyel eléggé, bizony néhányszor végighallgatja anélkül, hogy rájönne: miről is szól.

De aztán egyszer csak meghallja a „hívó”-szavakat, és nagyot nyelve elkezd odafigyelni.

Erre:

I shot her in the valley next to my childhood home

When she said she didn’t love me anymore

I can still hear her crying before I dried her tears for good

With one shot from my beloved .44

I killed her because I loved my darlin’ so

I could not bear to stand by and watch her go

She died quick and went without much pain

Now I’m left to live and never love again

I buried her in the valley next to my childhood home

In an unmarked grave never to be found

I can still see her face so beautiful to me

As I laid her in that cold, cold ground

And I killed her because I loved my darlin’ so

And I could not bear to stand by and watch her go

She died quick and went without much pain

But I’m left to live and never love again

Now I’m left to live and never love again

Hevenyészett fordításban, rímek nélkül, prózában elmesélve: mikor azt mondta, hogy nem szeret már, abban a völgyben lőttem le, ahol a gyermekkoromat töltöttem. Még mindig hallom a sírását, mielőtt a könnyeit letöröltem örökre szeretett negyvennégyesem golyójával. Azért öltem meg, mert annyira szerettem a drágát, hogy nem tudtam elviselni, hogy csak állok, miközben ő elmegy… Gyorsan és fájdalom nélkül halt meg, és én most itt maradok, s többé nem szerethetek senkit. A völgyben temettem el, ahol a gyermekkoromat töltöttem, egy jeltelen sírba, hogy soha ne találják meg. Még mindig látom az arcát, amely annyira szép volt, miközben abba a hideg, hideg földbe tettem! A többi ugyanaz, mint fent.

Aztán eszembe jutott, hogy létezik legalább egy (de valójában, a tág tematikát tekintve igen sok) dal, amelyik ugyanezt dolgozza fel: a kedves meggyilkolását, mégpedig azért, és pusztán csak azért, mert nem akaródzik neki velünk lenni. (Álljon itt a már megidézett Johnny Cash feldolgozásában, illetve pikantériás megfontolásból egy hölgy – Olivia Newton-John – megdallásában is, aki rafinált módon a dal összes nőnemű „she”-jét a hímnemű „he”-re cseréli.) (Van ám magyar verziója is, azt aztán mindenki ismeri és gitározza tábortűznél, mit sem sejtve.) (Ezeket most nem fordítom le, mert sokféle verzió létezik, tessék utánanézni.)

Mindegyik dal tehát ugyanazt mondja el: a csaj (Oliviánál a férfi) nem akar hozzám jönni/velem lenni/velem maradni, mire én fogom magam és jól megölöm, aztán elkezdem sajnálni a szegény ént, amiért így járt, hogy immár nincs csaja/pasija, s mind sírhat nagy bánatában.

Le lehetne vonni ebből mindenféle tanulságot; el lehetne játszani a gondolattal, hogy vajon a nők (vagy partnerek) elleni erőszaknak mennyire oka, hogy ezek a dalok tulajdonképpen legitimizálják ezt az elképesztően önző és illogikus magatartást (nem kellek? akkor halj meg! ó szegény én! ő meghalt! most ki fog engem szeretni?!), és mintegy a közös kultúrkincs vagy a közös kulturális tudat részei, amelyek használhatók és ezért használódnak is…

De talán elég, ha megállunk ennél: az ember semmit nem fejlődött azóta, hogy bunkósbottal járt csajozni, és a neki tetsző nőt leütötte, majd a hajától fogva hazahúzta, akit aztán, ha el akart menni, egyszerűen lenyilazott. Vagy a szabin nők elrablása óta. Vagy ahogy eleink szereztek maguknak csajt, ugye.

Nem, nem változtunk semmit.

Vagyis egy csipetnyit mégis: immár neve lett a dolognak. Kifejezetten költői, lírai neve. Aszongya: „szerelemféltésből” elkövetett gyilkosság. Általában férfiak követik el, nőket ritkábban hallunk, dal is kevesebb van (nem is jut másik eszembe, csak a Csókolom zenekar Mentem a nőhöz című száma, de az nem kifejezetten és elsősorban a fent ismertetett eset, hiszen a rivális lemészárlása a téma), amelyik feldolgozná.

Végkövetkeztetés nincs, hiszen ez az egész gondolatébresztő jelleggel született. Csak aztán vigyázzunk, milyen gondolatok ébrednek: inkább analizáljunk és gondolkodjunk ebben az esetben, és semmi esetre se cselekedjünk. Nincs az a szerelemféltés, ami megérné, vagy ha mégis, akkor menjünk neki a riválisnak, ott legalább egyenlőbbek az erőviszonyok. Szmájli.

Nagy Koppány Zsolt