Érdemes lenne úttörő jelleggel megszervezni a magyar irodalmi folyóiratok versszerkesztőinek konferenciáját. Ott végre ráérősen megoszthatnánk egymással tapasztalatainkat, erősítve-lelkesítve egymást, valamint igény szerint összehangolhatnánk a munkánkat, lefektetve bizonyos alapelveket, például a szöveggondozásra vonatkozóan. Azért is lenne ez hasznos, mert az irodalmi élet sűrűjében csak esetlegesen és kutyafuttában szoktunk találkozni, eszmét cserélni – néhány megállónyi távolságot együtt zötykölődve egy zsúfolt autóbuszon, vagy tányérral a kezünkben egymás mellé sodródva a nagyobb irodalmi rendezvények svédasztalánál.

A Versszerkesztők Konferenciáján – az elnevezést egyelőre csak munkacímnek tekintem – feltétlenül kollégáim elé tárnám az úgynevezett publikációs táblázat gondolatát. Az idea hét-nyolc évvel ezelőtt fogant meg bennem, amikor az Új Ember című, akkor még irodalmi rovattal is rendelkező vallási hetilap szerkesztője voltam. Ugyanis nem tudtam nem észrevenni, hogy a költők egy része a legkülönfélébb lelki és érzelmi zsarolások kíséretében küldte el hozzám a közlésre szánt műveit. Azóta számtalanszor bebizonyosodott, hogy eme jelenség Új Ember-független, általános, a cselező szerzők pedig kifogyhatatlanok az ötletekből. Kevéssé meglepő törvény, hogy a játszmás mondatok kíséretében beérkező kéziratok minősége nem súrolja a Parnasszus magasabb szikláit: hát persze, cégér a rossz bornak kell, érzelmi-lelki trükközés a rossz versnek.

A publikációs táblázat lényege, hogy a szerzők pszichés nyomást kiváltó, zsarolgató megjegyzéseit adott terjedelmű versközlésekké konvertáljuk – lássunk néhány világos példát! A zsarolgató érvek leggyakoribb fajtája a szerző egészségi állapotával kapcsolatos. Bőr Leó alanyi költő beküld öt verset, és kísérőlevelében indokolatlanul elárulja, hogy kétoldali tüdőlötyögésben szenved. Akkor a szerkesztő habozás nélkül kikeresi a publikációs táblázat megfelelő rubrikáját: kétoldali tüdőlötyögés = egy szonett a folyóirat sokadik oldalán. Mocsoládi Béla fülzúgástól szenved = négy strófa. Ülőgumó-gyulladás = három-négy haiku. Lábon kihordott szívinfarktus = fél hasáb. Senki ne higgye, hogy eme példákat csak zavaros képzeletem szülte! Különösen ízléstelen, amikor egyes költők a családtagjaik, ismerőseik betegségéből próbálnak maguknak soron kívüli közlést, kiemelt bánásmódot csiholni. Mindazonáltal az egészségügyi trükkök mélypontja az volt, amikor 2012-ben egy idősebb József Attila-díjas költő megállt a szerkesztői asztalom előtt, lerakta elém egy amatőr haverjának szánalmas minőségű kéziratát, és palócos tájszólással rám kurjantott: „Gábikáám, ezt a költőt közölni kell: trombózisos!!!” Én pedig rögtön beillesztettem a bűvös táblázatba: trombózis = ájtatos himnusz az oldal legaljára tördelve.

Az érzelmi-lelki játszmás szerző másik gyakori típusa a vallásoskodó-kenetteljes. Kísérőlevelében rendszerint arra hivatkozik, hogy a verseit azért muszáj közölni, mert ő vallásos, istenes ember, és „mi, bibliás irodalmárok” tartsunk össze. Ennél a fajtánál a legcifrább esetem az volt, amikor egy középkorú fűzfapoéta hosszan bizonygatta, hogy ő nagyon-nagyon katolikus. Kicsit utánanéztem, és megtudtam: a Szent István-bazilikában dolgozott templomszolgaként, de éppen akkortájt rendőrségi feljelentés nélkül, fű alatt kirúgták, mert kiderült róla, hogy rendszeresen megdézsmálta a perselypénzt.

A játszmás szerzői kiszólásoknak még jó néhány válfajuk van. Például a hazafias hatásvadász. Egy felvidéki (általam rendre visszautasított) költő a verseihez mellékelt kísérőlevelét folyton azzal zárja: „Üdvözlettel, magyar szívvel!”. Az illető költő mellesleg azzal is hivalkodik, hogy évente 35-40 folyóiratban publikál. Hm. Gyanítom, ezt a „magyar szívvel”-ezést nem minden szerkesztőnél alkalmazza. Az Élet és Irodalom rovatvezetőjének talán azt írja, hogy „liberális szívvel”?

Magától értetődik: a publikációs táblázatot sosem használtam, és ötletét nem azért osztanám meg kollégáimmal, hogy valaha is alkalmazzuk – hanem kizárólag tréfaként, hogy (kínunkban) jót nevessünk a játszmás szerzőkön. Hiszen ennél okosabbat aligha tehetnénk.

Zsille Gábor