Minden bizonnyal Önök is számontartanak az életükből olyan dolgokat, amelyeknek soha nem jártak utána, de mindig ott pöfékel valahol az emlékezet hátsó folyosóin, éreznek is némi késztetést, hogy utánajárjanak, de aztán valahogy mégsem kerül rá sor. Igen, például a részecskegyorsító működésére gondolok. Tényleg csak néhány kattintás, egy kis homlokráncolás és agytekervénykurblizás kellene, és pontosan a helyére kerülne minden ezzel a kínzó témával kapcsolatban, csak hát amikor sor kerülhetne rá, valamilyen oknál fogva mégsem kerül rá sor.

Nekem is van néhány ilyen, nem sok, de most kettőt kiragadok közülük mintegy metaforaként, hogy meg tudjam mutatni a működésüket.

Az első egy szó: a kamásli. Olvastam már vagy ezerszer, de valahogy soha nem volt a kezem ügyében egy értelmező szótár, hogy megnézzem, mi az, vagy nem volt ott a gépem vagy a telefonom, hogy megguglizzam, és ha akkor sem értem, akkor a képkeresővel bizonyosodjak meg róla, hogy tudom, mi az. Igen, évek és könyvek teltek és múltak el, és számtalanszor viseltek (hordtak?) kamáslit a népek, volt bizony olyan is, hogy ennek az információnak tétje volt (nem nagy tétje, mert kamásliért még nem halt meg senki, sőt el sem vált, de kisebb tétek azért akadtak, például ha sárga volt, ez jellemezte a főhőst vagy a viselőjét), és én sosem néztem meg, mi az, illetve párszor megnéztem, de aztán el is felejtettem. Most az Önök (és e cikk) kedvéért megnéztem, de már látom, hogy azonmód el is felejtem hamarosan, mert egyszerűen az én kultúrkörömben nincs benne, soha nem hordtam, és nem is tervezem, pláne amilyen mértékben sivatagosodik el a Föld, satöbbi. (Ha Önök kíváncsiak, nézzék meg nyugodtan. Bár persze lehet, hogy egy kamáslit választok kísérőfényképnek a cikkhez, hogy valahogy úgy ne járjanak Önök is, mint én – és nyugodtan tudhassák végre, mi a fene az a kamásli.)

A másik egy könyv. A szüleim könyvespolcán néztem 18 éven keresztül, amíg otthon laktam, aztán meg még utána is immár 23 éven át, mióta nem lakom otthon. De valahogy még soha nem vettem le, soha nem vettem kézbe. (Bár lehet, hogy egyszer igen, és onnan rémlik, amit írok.) Talán két kisregény van benne, Kozma Mária írta, és az a cím (azok a címek) olvasható (olvashatók) a gerincén, hogy: Kő, ha ütik. A játék.

Nos, azt hiszem, nincs cím, ami mögé több dolgot képzeltem volna, mint e mögé a két cím mögé. Miért ütik a követ? És miért ha? Mi lesz a kővel, ha ütik? (Rémlik valami román népdal (?), amely arról szól, hogy úgy jön a lírai alanynak beleütni a kését egy kőbe, de azt nem tudom, miért, és miért éppen kőbe… talán ezzel lenne összefüggésben?) És miért van ott a játék? Összefügg a két dolog? Az a játék, hogy a követ ütik? De hogy jön ide a „ha”? Megannyi gyötrő kérdés.

Mégsem vettem le soha a könyvet a polcról – valahogy nem úgy alakultak a dolgok. Elindultam felé, egyszer a kezemben is volt, de nem ütöttem fel, fogalmam sincs, miért.

És abban is biztos vagyok, hogy soha nem fogom már elolvasni. (E helyen kérem Kozma Mária bocsánatát, olvastam tőle más könyveket.) Nem, nem fog sikerülni. Elindulok majd feléje (vagy megnézni a kamáslit a szótár, a gép felé), de tudom, hogy valami közbejön, és úgy fogok meghalni, hogy a halálos ágyamon is eszembe jut majd a hülye kamásli, hogy mi a fene az, és a „Kő, ha ütik. A játék”, hogy vajon miről szólhatott.

Egészen metafizikus hangulatba kerülök, ha ebbe alaposabban belegondolok.

Nagy Koppány Zsolt