A szépirodalom egyik sajátos bugyra az úgynevezett kulturális diplomácia. Ennek számos részterülete és aspektusa létezik, a bölcs szakkönyvek ezt részletesen tárgyalják – ám a leglényegesebb mozzanatról szemérmesen hallgatnak. Ugyanis e sokrétű tevékenység alaptétele rendkívül egyszerű: inni kell. Alkoholt. Nem keveset, ellenben sokat. Külügyminisztériumunk egyik harcedzett, hatvanas éveit taposó tisztviselője évekkel ezelőtt megosztotta velem a szakmai aranymondatot: „Egy diplomata a májával szolgál.” (Éppen egy négynapos szatmárnémeti irodalmi fesztivál nyitóünnepségére készültünk közös szállodai szobánkban. Acélos ifjú voltam és tanulékony, homlokomra mégis kiültek a félelem verejtékcseppjei. Azután lementünk a szálloda éttermében rendezett hivatalos fogadásra, és a szervezők már az első koccintáshoz vizespohárba töltötték nekem a szatmári szilvapálinkát.) A máj és a diplomataság viszonyát mostanság más külügyi megfogalmazásban is hallottam: „Aki a kulturális élet bármely területén vezető beosztásban akar szolgálni, annak dupla mája legyen.”

Kultúrdiplomatának lenni tehát veszélyes foglalatosság, az állandó itatás miatt. S ha az ember sikeresen elhárítja a felé nyújtott (pontosabban a kezébe nyomkodott) poharat, életbe lép az, hogy „nézni is tereh”. A különféle konferenciákon borzadállyal szoktam szemlélni egyes költőket-írókat, akik reggelinél a szállodai svédasztal mellett ülnek – és evés helyett sört isznak. Töménnyel. Eme mérgeket gyógysörnek és gyógykupicának becézik (megboldogult Bella István is mindig gyógysöröket ivott délelőttönként), bár szerintem ezek a fogalmak eleve értelmetlenek, mert gyógysör és gyógytömény nem létezik, ellentétben az alkoholbetegséggel és a májzsugorral.

Megfigyeléseim szerint korántsem mindegy, kulturális szolgálatunkat mely országban teljesítjük, ugyanis az itatás mértéke területenként változik. Horvátország viszonylag könnyű terep, Lengyelországban, Szlovákiában és Bulgáriában már fokozottabb tempóra számíthatunk – de ha Szerbiában vagy Erdélyben irodalmi fesztiválozunk, érdemes tripla csomóval felkötni az alsóneműt. Egy belgrádi, resicabányai vagy kolozsvári szimpózium kemény kiképzés, elég csupán az utóbbi város híres irodalmi kocsmájára, a Bulgakovra gondolni. Az egy dolog, hogy a százéves operettsláger szerint mi történik éjjel az omnibusz tetején – de éjjel a Bulgakov teraszán…

Jártomban-keltemben hallottam beszámolókat piálós kultúrdiplomáciai vészhelyzetekről. Például 2005-ben a lengyel írószövetség akkori elnöke elmesélte, mi történt vele ugyanazon év tavaszán Szófiában, egy háromnapos konferencián. A szállodai nyitóvacsora koccintgatássá, majd táncolgatássá fajult. Az elnök éppen egy szlovén költőnővel lejtett, amikor hátulról megérintették a vállát: egy ismeretlen bolgár pofa állt ott, kezében két vizespohárnyi vodkával, és azt mondta: „Elnök úr velem még nem koccintott.” Az elnök elvette az egyik poharat, udvariasan kiitta, és táncolt tovább. Két perc elteltével valaki megint ütögette a vállát: egy újabb bolgár figura két pohár vodkával, koccintást provokálva. A lengyel ismét engedelmesen bedobta a másfél decit. Táncolt volna tovább, de egy perc múlva jött a harmadik pofa, majd a negyedik és az ötödik… Nyilvánvaló, hogy egy összehangolt bolgár merénylet zajlott. A szerencsétlen elnökkel negyedóra alatt összesen hat vizespohár, vagyis körülbelül egy liter vodkát itattak meg. Az utolsó adag felhajtása után az áldozat tudta, hogy csak néhány perce maradt. Kifogástalan diplomáciai stílusban elköszönt táncpartnerétől és az asztaltársaságtól; lifttel fölment a harmadik emeletre, szobájához érve elővette a zakózsebből a kulcsot, kinyitotta az ajtót, belépett – és akkor elszakadt a film. Másnap reggel nyolc órakor tért magához: szobája előterében ült a padlószőnyegen, a fürdőszoba ajtajának vetett háttal, félig levett zakóban. Föltápászkodott – és azonnal lement reggelizni, mert kilenc órakor neki kellett megnyitnia az irodalmi tanácskozást.

Zsille Gábor