Mivel vegyes család sarjaként nőttem fel, soha nem gondolkodtam azon, hogy gyújtunk gyertyát halottak napján, vagy nem. A halloweenről nem is hallottunk, bár töklámpást faragtunk gyermekként, de eszünkbe nem jutott ezt bármivel összekötni, sőt, nagyapám is faragott töklámpást gyermekkorában, nem volt újdonság, de nem csatlakoztunk ezzel semmihez, és nem volt benne semmiféle más dolog, csupán móka. Én magam református vagyok, a család nagy része is az, mi nem világítottunk volna a temetőben, de anyai nagymamám és apám görög katolikusok voltak, így természetes volt, hogy november elsején elmentünk az ő halottaik sírjához, és gyertyát gyújtottunk. Lassan szokássá vált, hogy minden halottunk sírjára tegyünk gyertyát. Akkor még nem léteztek puccos mécsesek, annál több virág; apró, színes krizantémokkal díszítettük a sírokat, sötétedéskor gyönyörködtünk a temető mesés szépségében. Nem volt semmi ijesztő benne, nem gondoltunk arra, hogy itt a hozzátartozóink sírjai vannak, csak emlékeztünk, hogy milyenek voltak, amikor még éltek. Az idősek történeteket meséltek, ellátogattunk a távolabb élő rokonokhoz, így a halottak napja az élők napjává vált. Épp annyira volt fontos ez a rokonjárás, mint bármelyik ünnepkor, mint karácsonykor a kántálás, vagy húsétkor a locsolás, hiszen biztosan tudta a rokonság, hogy valaki jönni fog, terített asztal várta a vendégeket. Nem kellett előtte odatelefonálni, megbeszélni előre, hogy ráérnek-e, az sem okozott gondot, ha ott éjszakázott az egész család, vagy több család a rokonoknál, ahol rájuk sötétedett. Az évek múlásával valahogy minden alább hagyott, az öregek meghaltak, s lassan leszoktunk arról, hogy temetőre járjunk. Bár soha nem értettem, miért épp halottak napján kellene emlékezni, miért épp akkor kell rendbe tenni a hozzátartozónk sírhantját, miért csak aznap fontos bármi velük kapcsolatban, de megtanítottak, megszoktattak, hogy akkor kell, és kész.

Mára egy kezemen meg tudom számolni, hány közeli rokonom maradt életben, többen vannak már a túlvilágon, mint akik a földi porsátrat koptatják, a sokakra emlékezem. De nem csupán halottak napján, hanem minden nap. Nem telik úgy el egyetlen napom sem, hogy ne gondoljak rájuk, mindnyájukra. Nincs már temetőjáró-rokonlátogatás, nem gyújtok gyertyát, nincs már élők napja. A távolabbi rokonok gyermekeit már nem ismerem, a közeliek fotói néha felugranak a fészbukon, onnét tudom, ha valaki férjhez megy, megnősül, vagy gyermeke születik, de ennyi. Ha valaki meghal, igyekszünk egymást értesíteni, s ha sikerül eljutni a temetésre, ott már nem a halottat könnyezzük meg, hanem a valamikor volt népes családot. Visszafordítható ez? Nem. Nem, mert valójában nem akarja senki. Ritkaság ez a széthullás? Nem. A legtöbb ismerősöm családja így van ezzel, de nem beszélünk róla, nem akarjuk megoldani, csak kiteszünk egy szép képet az arckönyv oldalunkra valami borzalmas idézettel, aztán arra gondolunk, hogy milyen volt régen az élők napja.

Lőrincz P. Gabriella