Ez most kicsit alkalmazott nemzetféltő sirámnak fog tűnni, mint ahogy az is. Évek óta elszörnyedve figyelem, mennyire nem tudnak helyesen írni az emberek. Ha végiggörgetem a Facebookot (egyre ritkábban teszem, kezd amúgy is nagyon ciki lenni), elszörnyedek azon, amit látok. Tulajdonképpen egy kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akiknek mindig hibátlan minden posztja. A legmeglepőbb foglalkozásokat űző emberek is olykor hadilábon látszanak állni a helyesírással, sőt a szakmabeliek is (ez utóbbiak főleg a különírás és az egybeírás kérdésével küzdenek – vagy arról, illetve a szabályrendszerről feledkeznek meg egy elegáns vállrándítással).

De én még jól állok, ahhoz képest.

Viszont olykor kommenteket is olvasgatok (tudom, a pokolban, sőt a pokólban fogok égni miatta), máskor alászállok a nép közé, megnézem egyik-másik politikai szereplő vagy afféle sztár posztjai alatt a kommenteket.

Atyaúristen, hogy ott miket lehet látni… néha annyira helytelenek a hozzászólások, hogy tulajdonképpen nem lehet őket érteni. Az indulat átjön a nagybetűkből meg a sok felkiáltójelből (plusz az akasztós ikonokból), de hogy pontosan milyen átkokat fogalmaz meg a poszt kieszelője és lánglelkű beírója, aztat nem lehessen érteni.

Döbbenet.

Döbbenet, mert szinte felfoghatatlan, hogy emberek miként tudták ennyire intakt módon elvégezni mondjuk a nyolc osztályt: hogy egyetlenegy tollpihényi helyesírásdarabka sem ragadt rá tudatlanságuk mézesbőrözésére. Áhh… Csak ne álszentkedjek itt, hiszen magam is tanítottam iskolában… így aztán pontosan tudom, hogy vannak, akiknek egyszerűen nem lehet megtanítani a helyesírást. (Sőt, olyan is akad, akinek az írást sem.) (Mondjuk az én kölykeim legalább már tudták rajzolni a betűket.)

Ez eddig rendben is van. Amit nem lehet, azt nem kell erőltetni, hagyni kell a fenébe.

Aki nem tud helyesen írni, az ne írjon, és kész.

Csak hát éppenséggel itt van a bibi!

Hogy mégis írnak. Írnak, mint a veszett fene.

És figyelem, most szintet lépek!

A helyesen írni nem tudók egy jelentős része irodalmi műveket is ír.

És elküldi.

Na ez viszont már nagyon feldühít. Én próbálok mindenre tekintettel lenni, agyalágyultan született, megverték egy helyesírási szótárral, és ez maradandó károkat okozott, nehéz gyermekkora volt, ilyesmik. De akkor sem tudom megbocsátani azt, amit látok.

Pedig amit látok, olykor (ritkán) egészen kellemes és szellemes – még írásművileg is rendben van. Rendben biza, rendben volna, még egy-egy jó novella is lehetne.

Csakhogy amikor meglátom például csakhogyi értelemben azt, hogy „csak hogy”, vagy pediglen leírva, hogy „bele trafál”, akkor a vérfüggöny lehull a szememre („a vér fügöny le hula szememmre”), és még saját magamat is meglepő indulatok lesznek úrrá rajtam.

Aki nem tud, aki nem hajlandó megtanulni helyesen írni, az (inkább) ne írjon semmit, kiabálom ilyenkor, de csak csöndben és magamnak, mert rég lemondtam már arról, hogy egyedül megváltoztassam a világot. (Oké, a különírás-egybeírás tényleg rettenetesen nehéz, de legalább a hosszú mássalhangzókat illene megtanulni!) (Meg még egy-két dolgot.) (Stilisztikáról, szórendről, a próza lélegzéséről és üteméről, az ütem szándékos és értelmes megtörésének kísérletéről most ne beszéljünk, mert minek.)

De persze nem dúskálunk olyan mértékben a jó írókban, hogy csupán ennyiért megengedhessük magunknak a szöveg visszaadásának luxusát – úgyhogy általában sóhajtok egy nagyot, megnézem, melyek a szerző úr típushibái, és kihegyezett szemmel rámegyek a szövegre, másodszor, sokadszor, és kijavítgatom helyette, neki, a fene ott enné meg. Nem tudom, ezt az időt ki adja vissza nekem, nyilván senki. Mennyi értelmesebb dolgot csinálhatnék ehelyett!, gondolom, és a szerző is milyen tisztának, vagánynak érezhetné magát, ha helyesen adná le (a tördelésről most nem is beszélünk, erről írt már Király Farkas kolléga).

És a legszomorúbb az, hogy észre sem veszik, alig is veszik észre – ezt pedig onnan tudom, hogy amikor ismét küldenek, ismét ugyanazokat a hibákat szerepeltetik benne nagybőcsen. Egyszerűen nem veszik a népek a fáradságot, hogy megtanuljanak valami újat. Miért? Ó, nemzetem, miért? Egyről a kettőre úgy juthatnánk, ha nem „eggyről” jutnánk a „ketőre”.

Nagy Koppány Zsolt