Hijabbal, csadorral, burkával és nikábbal gyakran találkozunk az arab világban, igazából csak azt látjuk, hogy a nők el vannak kendőzve, s hogy ez valami vallási akármi. Nagyon kevés emberrel találkoztam, aki mélyrehatóbban ismeri ezeket a ruhadarabokat (magam is közéjük tartozom), még kevesebb olyannal, aki próbálja megérteni. Egy bolti eladólányt láttam mindig elkendőzve, eleinte nagyon furcsa volt, de aztán megszokottá vált, gyakran vásároltam tőle. Egyik nap a lány farmernadrágban és kötött pulcsiban állt a pult mögött, megkérdeztem, mi történt, mire elmesélte, hogy ő önszántából hordta a muszlim viseletet, a férje miatt, de sokan nehezményezték, s így váltania kellett, azt is elmondta, ez milyen rossz neki.

Kikeményített ráncos szoknya, fodros blúz, pruszlik, fejkendő – csodaszép viseletben ült egy néni a minap az egyik villamoson. Suhancok hangosan gúnyolták, s nekem az a fiatal lány jutott eszembe. Az a lány, aki a férje vallása miatt való tiszteletből hordott egy népviseletet, most itt ez a néni, aki gondos készülődéssel indult Budapestre, fölvette az ünneplőjét, s mindkettejüket valami idétlen, idegen divat miatt érhette sérelem. Már a szoknya vagy a kalap viselése is odavonzza az emberek tekintetét, de ha népviseletről van szó, akkor az hatalmas furcsaság, rossz esetben durvaságot is kiválthat. Annyira érthetetlen számomra, hogy a munkaruhának kitalált farmer értékesebbé vált, mint a saját kellemes, szép és praktikus viseletünk. Nem tudunk mit tenni, beállunk a sorba, és azt a ruhadarabot hordjuk, amit mindenki. A vicces az, hogy vékony vádlis fiúcskák csőszárú, a térdénél kihasított fekete farmerban díszelegnek, amiről mindig az jut eszembe, hogy így nézett ki a fiamon a térdénél kikopott harisnyanadrág, babakorában. Ezt senki nem neveti ki, ez az idétlenkedés menő. Egyen öltözet, egyen frizura, a valamikori iskolai formaruha viselését juttatja eszembe. Persze, mindenki abban jár, amiben akar, és ami tetszik neki, na de azért az ne legyen már népviselet! Beszélgettem erről a dologról egy nénivel, aki csak népviseletet hord, s azt is hordott egész életében. Elmondta, mekkora bánat számára, hogy a családjából senki nem akarja a hagyományt tovább vinni, s ha ő meghal, a ruhái mind a kukában kötnek ki.

És valóban, nem csak ezek a csodaruhás nénik halnak meg, velük egy örökség is a múlté lesz. Bár a régi fényképek, könyvek, felvételek, múzeumok őrzik majd kultúránk ezen apró részecskéjét, de emlék marad csupán. Látom, ahogyan néhányan népi motívumokat próbálnak belecsempészni különféle divatos darabokba, de sajnos a legfiatalabbakat ez most inkább taszítja, s olyat is hallottam már, hogy vénasszonyos, vagy mamás. Abban reménykedek, hogy valami csoda folytán mégis akad majd valaki, aki életben tartja a hagyományainkat, és lesz egyszer olyan kislány, aki magyar fiúhoz megy férjhez, más nemzetből, s az iránta való tisztelet és szeretet miatt büszkén hordja majd a viseletünket.

Lőrincz P. Gabriella