Amikor elkezdtem több műfajban írni, a vers lassan távolodott. De nem csupán a megírásra, hanem a versolvasásra is kevesebb időm jutott, jobban belegondolva, mindennemű olvasásra. Míg fiatalabban nem győztem betelni az olvasás gyönyörével, minden apró szabadidőmet azzal töltöttem, hogy olvassak, még a konyhaasztalon is volt mindig egy könyv, mára örülök, ha nem kell olvasni. Vagyis nem is ez a helyes kifejezés, hiszen, amit szívesen olvasnék arra nincs idő, és van olyan könyv, amit el kell olvasni. Itt pedig a kellen van a hangsúly. Tudom jól, nem csak én vagyok ezzel így, rengeteg pályatárs él ezekkel a gondolatokkal, évek óta. Helyt kell állni a munkahelyen, a családban, sokaknak munkahelyi kötelessége az olvasás, a szerkesztőket és a korrektúrázókat pedig végképp nincs miért irigyelni. Egy idő után megsavanyodnak a szavak, az ember pedig szeretne úgy olvasni, mint korábban, önfeledten élvezni a mondatokat, értelmezni, agyalni rajta, vagy csak várni egy jó könyv végét, vagy elmerülni a lírai megfogalmazásban, a vers technikájában. De akinek az olvasás a munkája, nem tudja élvezni a könyvet, hibákat talál akkor is, ha nem keres, fejben javítja a megfogalmazást, akkor is, ha esze ágában sincs ezt tenni. És írni pedig végképp nem tud. Szavai izzadtak, bár a fogásokat rutinból tudja, hol van ez attól a szenvedélyes írástól, amit a szerző az első szárnybontogatáskor érzett. És ott van az a csodálatos és hatalmas motiváló erő: a határidő. A határidő mindennek a mozgatórugója, nincs kecmec, ha meg kell valamit írni, vagy el kell olvasni, hát megtesszük. Tudjuk, mi a dolgunk. Tudjuk már, hogy egy oldal hány karakter, milyen betűméret kell, mit és hogyan tegyünk. Rutinná, sőt, munkává válik az írás, az olvasás. Mintha felaprózódna az ember lelke, talán így is van. Ugyan nem tudom, miért, csupán sejtem, hogy a különböző műfajok teljes embert igényelnek, teljes odaadást, figyelmet, márpedig ezt nem lehet egy napba belezsúfolni, s ezen kívül még minden társadalmi normának is megfelelni. Jelen lenni mindig, aktívnak lenni a médiában, mosolyogni a boltban, türelemmel végighallgatni gyermekünket. Amikor pedig végre úgy érezzük, hogy akad egy csodálatos ötlet, amit fontos volna lejegyezni, amiből valami jó írás születhet, akkor megcsörren a telefon, vagy elalszunk, mert még a magunk fajta íróféle is hullafáradt lesz estére. De a kósza ötletet még álmunkban is dédelgetjük egy kicsit, továbbálmodjuk, megígérjük magunknak, hogy majd reggel frissen, egy jó kávé mellett leírjuk, aztán olyan mélységes alvásba kezdünk, hogy reggelre már azt sem tudjuk, mi lehetett az ötlet.

Mikor írótársak mesélnek ilyesmiről, hogy rég nem tudnak szépirodalmat írni, akkor mindig jobban megértem a visszahúzódóbb idősebb generációt. Megértem, miért nem interneteznek, miért nem járnak rendezvényekre, miért nem aktívabbak. Arra gondolok, hogy mi, közepesek, akik még kézzel kezdtünk írni, ismertük az írógépet, de megtanultuk használni a menő kütyüket, mi utolsó félig mechanikus írócsapat, majd egy kicsit később, amikor nem fogunk rohanni, leülünk egy kényelmes fotelba, olvasunk majd kedvünkre valót, és írunk is, olyat, amit csak mi tudunk megírni.

Lőrincz P. Gabriella