Még zsenge kiscsikó koromban elhatároztam, hogy én bizony, ha törik, ha szakad, verset fogok írni. Hozzá is kezdtem (sokak örömére, s jónéhányak bánatára), úgy tizenkét évesen. Büszke anyám a munkatársainak mutogatta az újságot, amelynek oldalain a legkisebb lánya neve nyomtatásban szerepelt. Persze, a verset nem olvasták el, meg nem is érdekelte őket a dolog, csak az, hogy „a kicsi benne van az újságban!”. Nagy szó volt ez akkoriban, széteső szovjet birodalom, kishatárforgalmi engedély, lehetőségek bármire, s ez a gyerek, ez majd lesz valaki, hiszen az újságban van. Az említett lap hamarosan gyújtósként végezte, anyámnak pedig hétköznapi lett, hogy viszem haza a tiszteletpéldányt. Csak az én lelkesedésem nem hagyott alább. Írtam a verset, hegyre-halomra, nem is foglalkoztam mással, csak olyan dolgokkal, amiben lírát találtam. A reáltantárgyak, amik addig sem érdekeltek igazán, még hátrébb csúsztak a tanulási ranglétrán, még a vizsgákra való felkészülés sem hatott meg. A versekkel kötöttem szövetséget, harsogva évekig, hogy én bizony mást nem írok, nekem a vers a társam, nem csalom meg.

Ahogy teltek az évek, és történtek az események az életemben, valóban úgy tűnt, hogy csak a vers maradt a társ, soha nem gondoltam volna, hogy efféle tárcát, esszét, mesét, vagy ne adj’ isten prózát fogok írni. Az első és második verseskötetem megjelenése után minden kétséget ki is zártam, azonosítottam magam, mint olyan alkotót, aki csak versben tudja kifejezni magát. Szememre is vetik a mai napig ezeket a dolgokat, s olyankor arra gondolok, hogy valóban, elhagytam önmagam, az évekig egyke gyermekként dédelgetett verset megcsaltam. Amint látom a pályatársakat, nagyon gyakori, hogy a remek prózaírók is versírással kezdik, s aztán szépen, lassan átigazolnak a prózához, s abbahagyják az enter nyomogatását. Olyan szerzőkkel is találkoztam, akik szerint verset írni mindenki tud, hisz olyan ez, mint a foci, de láttam már ifjú titánt, aki csakazértis alapon írt verset, s mi tagadás, bár a líraiság legtöbbször hiányzik az ilyesmiből, nem emelkedik költészetté, de valóban, a technikát elsajátítva lehet jól verset írni. De ki mondja meg, hogy mi a jó írás? Ki mondja meg, hogy mi a nem jó? Ki számít valójában, a szakma vagy az olvasó? Ki a szakma, és kinek a szavára is hallgasson az író ember? Hiszen mindig lesz, aki örül az írásunknak, s olyan is, aki nem, sőt, sokszor puszta irigység áll a háttérben. Negyed évszázada a fene sem gondolta, hogy ilyen macerás dolog ez. Gyermekkoromban nem akartam tetszeni senkinek, igazodni senkihez, semmi mást, csak verset írni. Sokszor beszélgetek ezekről a dolgokról pályakezdőkkel, ugyanazt az elhatározást látom csillogni a szemükben, ami az enyémből már rég kihunyt, örvendezek, ha néha írok verset, ha néha eljut az olvasóhoz, mert bizony megcsaltam az első ihletet, ritkábban jön a Múzsa. Persze verset írni megtanultam, tudok, bármikor, de az a bizonyos lángoló versírás ritka vendég a klaviatúrámon.

Lőrincz P. Gabriella