Körülbelül egy évvel ezelőtt beköltöztünk egy ház tetőterébe. Én nem akartam, mindenki más igen, tehát nem volt kérdés, hogy jövünk. Már akkor gyanakodtam, hogy nem lesz fenékig tejfel az ötlet összement teje, hogy úgy mondjam, és igazam is lett, mint mindig, ha valami negatív kimenetelt kell könnyű pálcamozdulatokkal megjósolni. Nyáron meleg lesz, télen hideg, így a félelmeim – és tényleg igazolódtak. De mindez túlélhető.

Ám szemfüles szemem s fülem rögtön kiszúrta orrkollégájuk legnagyobb majdani kihívását, már „az ingatlan” első megtekintésekor: kimentünk az erkélyre (itt a tulaj ravaszul megcsillogtatta az árnyékolóponyva kicsavarórúdját, mert valaki – mellesleg tévesen – úgy informálta, hogy mi ettől azon nyomban izgalomba jövünk, és rögtön meg akarjuk venni az egész lakást – így többször is büszkén kiengedte meg feltekerte a ponyvát, amin mi jól nevelten hűháztunk), megszemléltük a betonba öntött panorámát, de én egy gyanútlan pillanatban sunyivevőmódra feltekintettem a ház tetejére, mely aggasztó módon egybeesett a mi lakásunk tetejével, úgy is mint mennyezet. És láták az én szemeim, hogy mindenféle kémények meredeznek ki a cserepek közül, s aljasul fütyörészve másfelé nézegetnek, mintha ők aztán tényleg sosem bocsátanának ki – semmit.

– Bocsánat az elnézésért – kezdtem udvariasan a tulajdonos felé fordulva –, ezek milyen kémények?

– Nem tudom – aszongya.

– Na de mégis… ha jól látom, az egész házon végigfutnak, inklusszíve – imponáltam a jól megválasztott szóval – az eladásra kínált ingatlan falazatában – emeltem a tétet egy másik műszóval.

– Nem. Vagyis de igen – próbált félrevezetni a ravasz eladóművész.

– Nyilvánvaló – fitogtattam tovább az IQ-mat – hogy ezek a strangok – éreztem, amint kéjesen bizseregve húsz centit növök, nem is értem, hogy vagyok ennyire okos! – afféle szagelvezető alkalmatosságok, amelyek az alattunk szaglódó hatemeletnyi polgári lakosság illattyát ide kihozzák a tetőre elszellőzni. Különös tekintettel a fürdőszoba és a konyha nemszabványos szagványaira!

– Nem igaz – tört meg érvelésem súlya alatt a pacák. – Ezek csak díszek – próbálkozott egy aljas csellel.

Erre azonban az egyikből sűrű fehér füst tört elő, mire én sokatmondóan torkot köszörültem.

Azért az árból nem engedett egy fityinget sem, mi meg megvettük, pedig én elképesztően kényes vagyok a szagokra. Ez egy külön értekezés témája, de itt is elárulok annyit, hogy többek között emiatt nem lettem orvos. Ennél már csak a hangokra vagyok érzékenyebb, a kocsimban hét éve van egy zörgő hang a műszerfalban (többször kitömtem már a szervizes mukival – és vattával is; de nem szűnik), és most már azon vagyok, hogy felgyújtom egy éjszaka, amit meg is teszek hamarosan. Szóval rettegtem a csövekből előtörő szagoktól, mert látván láttam, hogy ha van egy kis nyomás a légben, ne adj’ Isten szellő, az bizony abban a minutumban lefelé, a csálé tetőablakaink felé nyomja a szagokat, és szagolhatom, mit esznek mások – egyebekről nem is beszélve.

Jelentem, igazam volt.

Jelentem továbbá, hogy csak részben.

Eddig kétféle szagot azonosítottam – az egyik valami olyan erős tusfürdőillat, amilyenhez hasonlót még nem éreztem, és el sem tudom képzelni, milyen lehet eredeti töménységében, ha húszméternyi stranghígítás után még mindig ilyen orrtőmirigyszaggató tud lenni.

A másik a bundás kenyér illata. És hát valahogy ez nem bánt. Rettegtem tőle, hogy fog, de mégsem teszi. Olyan családias, olyan emberi illat, még kicsit finom is (ha friss az olaj, akkor különösen), most, hogy megismertem, már nem is félek tőle, valahol a gyermekkoromat idézi, s néha szinte várom, keresem – sajnos, csak ritkán sütnek a házban.

Na de mielőtt elnyálazódna, vagy pontosabban elbundáskenyérolajozódna a hangulat és a nyafogás, elmondom, hogy olykor a szomszédos csokigyártól idelebbenti a szél a csokiillatot (pontosabban azt a kemikáliát, amiből a csoki illatát keverik ki mindenre elszánt vegyészek és élelmiszermérnökök), és ha a kettőt összeszagolom, mint Naszreddin hodzsa koldusa (aki a mester tanácsára pénzcsörgéssel fizetett az ételillatért), készen is van a nutellásbundáskenyér-illat. Kéne még egy kis fröccslég meg némi pénzsusogás, és kész a boldogság – már persze annak is csak a látszatja, ami az emberizinkeknek kijár. Kijut.

Nagy Koppány Zsolt