Minekutána nagymama elküldte a töltött káposztát és az almás pitét, rövid szöveges üzenetére hatalmas szívecskét kapott az unokájától, aki egy pizza fölött görnyedve figyelte, hogy legújabb fotója hány lájkot kap. Jómagam pedig a frissensült kenyérről küldtem a kisfiamnak fotót Budapestre. Mert így van ez már, idén tíz éve, hogy lakója lettem az arckönyvnek. Napi jelleggel jönnek elém az emlékek, szépek és kevésbé szépek, facebook-huszárkodásaim, boldog születés és névnapok köszönnek vissza, s mindig tudomásul veszem, hogy egy napot sem fiatalodtam. Időközben lett szerzői oldalam, ahová csak az irodalommal kapcsolatos dolgaimat pakolom, s a tisztelt olvasó majd ezt a tárcát is ott olvashatja. De a Facebooknál újabb oldalakat már én is túlzásnak tartottam, belepillantottam némelyikbe, s aztán szépen visszakucorodtam a jól megszokott kék valóságba. Nem olyan rég egy időre befagyasztottam a profilomat, ugyanis elég sok az a napi két óra, s elmaradoztam az egyéb teendőimmel. A közeli ismerőseimnek szóltam, hogy ne lepődjenek meg, a távoliak meg úgyis csak ritkán keresnek. Azt hittem, hogy ennyi év használat után hiányozni fog a napi rutin, hogy a reggeli kávét Facebookozás közben szürcsölöm, de nem. Legnagyobb meglepetésemre még jól is esett nem babrálni a telefonomat, nem olvasni okos és még okosabb dolgokat, csak úgy lenni, mint aki nem tud semmiről. Rövid ideig tarthatott az állapot, hiszen mondhatni, minden dolgot ma már a közösségi oldalon találok, itt tudok megrendelni, tanácsot kérni stb., s nem utolsósorban itt tartom a kapcsolatot az olvasóimmal és azokkal az emberekkel, akik fontosak nekem. Jelen kell lenni azért is, mert a számomra oly kedves nyomtatott könyveket, irodalmi lapokat hamarabb megtalálom a kékség oldalain, minthogy elérnék a könyvesboltig, ezenkívül több online lapban is publikálok, s hát végtére is csak meg kell osztani az emberekkel, ha már egyszer ebbe az igába fogta be magát valaki. Gyakran eszembe jut a zseniális Új Zrínyiász című szatirikus Mikszáth-regény, annak is leginkább az a része, amikor Zrínyi visszatértekor a vasúti síneket próbálja leigázni. Mit kezdenének eleink ezzel a technikával, hogyan szerveződött volna meg a forradalom, milyen művek láttak volna napvilágot, ha Ady a vers megírása után azonnal posztolta volna írását, szerelmi háromszögektől zajos irodalmunk miként bontakozott volna ki az olvasó szeme láttára? Vicces dolgok ezek, de a mi életünkben épp valósak. Itt születik a szemünk előtt a történelem, többet tudunk a színészeinkről, költőinkről, politikusainkról, mint valaha. Nyitottabb a világ, és mi is nyitottabbak lettünk. Korábban elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki csak úgy levelet ír egy ismert személynek, ma már elképzelhetetlennek tűnik, hogy ezt nem teheti meg. Megszűntek a távolságok, és élvezzük a nagy kékség zűrzavarát, mosolygunk a szerelmes naiv versikéken, sírunk, ha valami szomorút olvasunk, és talán egy kicsit a magányunk is oldódik a kékben.

Lőrincz P. Gabriella