Múlt heti tárcámban egy katolikus lengyel fickóról írtam, aki szakácsként hátat fordított a kisvárosi éttermi munkájának, és háromszáz kilométerrel arrébb, Poznańban hét éven keresztül rabbinak adta ki magát, teljes sikerrel. Az efféle csibészség lengyel földön nem példátlan, polonistaként több hasonló történetet hallottam már, vidám krakkói asztaltársaságokban keringenek az anekdoták. Kedvencem a kisvárosi matematikatanár esete, aki a hetvenes évek végén levelet írt egy világhírű szovjet sakkmesternek. Hétköznapi hősünk, Kowalski (vagyis Kovács) úr, megírta a nemzetközi bajnoknak, hogy jó napot kíván, ő egy általános iskolai tanerő, és szeretné kihívni a nemzetközi nagymestert egy levelezési sakkjátszmára. Ha a nagymester úr győz, ötven dollárt nyer – de ha a parti döntetlennel végződne, netán Kowalski győzne, akkor a szovjet száz dollárt köteles fizetni. A híresség kíváncsiságát felkeltette a vakmerő lengyel amatőr, és elfogadta az ajánlatot. Hanem Kowalski egyidejűleg egy másik nemzetközi nagymesternek is írt, ezúttal Kelet-Németországba, és őt is kihívta egy levelezési sakkjátszmára, ugyanolyan pénzügyi feltételekkel. A német bajnok önérzetét is kellőképpen felpiszkálta, ezért ő is belement a dologba.

A pofátlan Kowalski felkínálta a kezdés jogát a szovjet bajnoknak, aki egy képeslapon el is küldte a nyitó lépést. A lengyel azt kapásból továbbította Kelet-Németországba. A német ellenféltől kapott válaszlépést továbbküldte a szovjetnek – a szovjettől kapott válaszlépést a németnek és így tovább. Vagyis a két, mit sem sejtő világhírű géniusz egymás ellen játszott, Kowalski közvetítésével. Egy nemzetközi sakktornán még el is újságolták egymásnak, hogy egy bitang erős ellenféllel leveleznek, ki gondolta volna, hogy Lengyelországban ilyen elképesztően jó amatőr sakkozók vannak… A nevezetes parti nagyon szorosan alakult – másfél év után mindkét nagymester felajánlott egy döntetlent Kowalskinak, aki azt köszönettel el is fogadta, és száz-száz dollárral gazdagodott.

Egy másik történetet a kiváló polonista, Kovács István osztott meg velem, címe az lehetne: Hogyan cseréljük le a csotrogány kocsinkat ingyen egy vadonatújra? Ez is a hetvenes években történt, még Leonyid Iljics Brezsnyev pártfőtitkársága idején. Egy lengyel pofa otthon beült a szakadt Zsigulijába, és áthajtott a Szovjetunióba, az első nagyobb városig. (A mai Ukrajna területén.) Ott leparkolt, bement egy zsúfolt kocsmába, megállt a helyiség közepén, és elkiáltotta magát: „Elvtársak, aranyat veszek dollárért!” Minden jelenlévő riadtan lapult. A lengyel vállat vont, kiment. Órákon keresztül ezt művelte: minden presszóba, boltba bement, és fennhangon hirdette, hogy aranyat vesz dollárért. Belépett egy-egy kapualjba, és ott néhány percig álldogált. Ám egyetlen gramm nemesfémet sem vásárolt senkitől, és egyetlen dollár sem volt nála. Végül beült a rozsdás kocsijába, elindult hazafelé. A határon már várták a szervek, hiszen a városban hamar híre ment, hogy felbukkant egy gyanús üzér, és több titkosrendőr a nyomába szegődött. A vámnál félreterelték egy szerelőakna fölé, és megkezdték a kocsi tüzetes átvizsgálását: keresték az elrejtett aranyat, a megmaradt valutát. A tisztek annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy nem készítettek elő tiltott tárgyakat, melyeket azután nagy látványosan „megtalálnak” a célszemélynél. Egyre ingerültebben kutattak a kocsiban, az utolsó csavarig szétszedték alkatrészekre, de semmit sem leltek – hiszen nem volt mit. Végül bocsánatot kellett kérniük a szegény, ártatlanul eljárás alá vont lengyel állampolgártól. A törvény szerint a tévesen megvádolt embert kártalanítani kellett, ezért a hatóság a legközelebbi telephelyről soron kívül hozatott a lengyelnek egy csillogó, új Zsigulit.

Zsille Gábor