Bizony lett folytatása a nagy kékségnek, hiszen nem is kellett sokat várni, megjelentek az okosabbnál okosabb telefonok, eleinte csak a nem túl okosak, s aztán néhány év alatt rohamosan fejlődve birtokba vettek minket. Az online oldalak mindegyikére odakerültek a kicsi kék színű tetszik és ajánlod gombok, divatba jött a szelfi, hirtelen mindenki magát fotózta, ha kellett, ha nem, s szépen lassan életformává alakult a közösségi hálón való létezés. Egy idő után már teherré is vált, s amint láttam, nem csupán számomra, hiszen egyre többen írták ki az üzenőfalra, hogy a rengeteg Facebook barát közül sokakat valójában nem is ismernek, ezért törlik az ismerősök közül. Sokan törölték ismerőseiket politikai nézetek miatt, de töröltek vegák húsevőket a húsos kajáról készített, vagy disznóvágós fotók miatt, zöldek a nem zöldeket; láthattunk babákat születni, épp csak megfoganni nem, s egy csomó olyan dolgot, amire igazán kíváncsiak sem vagyunk. Az állatvédők megkínzott állatokat pakoltak a nagy közös falra; gyűjtöttek kisfiúnak, aki három éves kora óta három éves, pedig az is már vagy hat éve volt; csodatévő angyalok fotói, s mikor milyen idiótaság árasztotta el a kék otthont, s árasztja ma is. Némelyek sportolni kezdenek, emiatt mindennap kiírják, hány kalóriát égetnek el; vannak, akik arról tudósítanak, hogy hány centit fogytak az új csodaszertől; s megszámlálhatatlanná vált már ezen a felületen a reklámoldalak száma. Nincs olyan cég, ami ne használná a Facebook adta lehetőségeket. S alig van olyan felhasználó, aki naponta legalább egy órácskát ne töltene az oldalon. A multimédiás központtá alakult oldal aktív használóinak száma már 2017-re meghaladta a kétmilliárd főt. Karácsonyok, húsvétok, szülinapok és esküvők egyaránt váltak családiból közösségivé. Valamilyen szinten megszüntettük a magánéletünket. Persze nagyon hasznos és szerethető dolog, hogy pillanatok alatt válthatunk üzenetet a világ bármelyik pontján lévő ismerőseinkkel, családtagjainkkal, szuper, hogy segíthetünk, adakozhatunk, jótékony célokra hívhatunk embereket. Mégis néha valahogy szinte sci-fibe illő dologgá vált az élet. Viccelődünk, hogy a szülő már csak a Messengeren éli el a gyermekét, aki ki sem mozdul a szobájából, de a gyermek is a szülőt. Nem akar ez pálcatörés lenni, félre ne értse senki, hiszen én is itt töltöm a magam napi egy-két óráját, s megvallom, szeretem is. Aztán persze megjelentek a nosztalgiázó, ugrálóköteles, bezzeg a mi időnkben című bejegyzések, amiben az a fura, hogy a Facebookon ellenzik a Facebookot. Egyre gyakrabban látni olyan grafikákat, ahol a közösségi oldal mint fogva tartó szerepel, s aztán ezt épp az oldalon terjesztik, hogy minél több szívecske és tetszik jel kerüljön alá. Igen, a nagy like-vadászat, a tinik imádják, boldogan csücsörítik ajkaikat, miközben magukat fotózzák, s minél hülyébb fejet vágnak, annál több a lájk. A középgeneráció annyira nem a lájkra hajt, inkább a kedves szavaknak örülnek, s az elismerésnek. Az idősebbecske felhasználó pedig az unoka unszolására regisztrált és tanult meg az új világ tagja lenni, hogy legalább Messengeren átküldje a töltött káposzta fotóját a hamburgeren élő gyermeknek. (folyt. köv.)

Lőrincz P. Gabriella