Robert Merle gigantikus és elképesztően zseniális regényfolyamának, a Francia históriának negyedik kötete az Íme, a király címet viseli. (Görög Lívia műfordítói munkájának innen is hozsánna!) Ebben pedig van egy jelenet, amikor a francia főhős-narrátornak Angliába kell utaznia bizonyos küldetés okán, és kénytelen betérni egy vendégfogadóba. A két nép közötti viszony meglehetősen feszült, ez már rögtön belépéskor kitetszik: „E szóra: »francia«, megbolydult a terem, s ahány tekintet, mind úgy szegeződött rám, ahogy a célba találó nyíl: rezegve.”

De a java – és az egyik legviccesebb részlet, amit valaha olvastam –, még csak ezután következik: az angolok mindenáron bele akarnak kötni hősünkbe.

Meg akarnak sértődni.

Idézem (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. 423-425.):

„– Sir – emelkedett fel ültéből egy másik fickó, magasra emelve a kupáját –, királynőm egészségére ürítem e kupát. Legyen szíves velem tartani!

– Sir – pattantam fel nyomban, s lekaptam fövegemet (és Miroul is követte példámat) –, örömmel iszom a kegyelmes királynő egészségére.

Mire az illető kicsit tanácstalanul leült, de megfigyeltem: óvakodott egy kortyot is inni. A szavak helyét ismét a tekintetek foglalták el, azok azonban úgy telítve voltak gyűlölettel és dühvel, hogy azt gondoltam: máris a torkunknak ugranának, ha ezek a derék angolok nem lennének olyan szertartásosak, s nem igyekeznének úgy belém kötni, hogy én legyek a vétkes a verekedésben, ne ők, hisz láthatóan ezen igyekeztek.

– Meglehet, őszintén kíván az úr kegyelmes királynőnk egészségére inni – szólalt meg végül egy harmadik.

– Őszintén, sir.

– Ám meglehet, hogy mégsem, sir.

– De őszintén, sir.

– Hazugnak mond, sir.

– Nem, sir.

– Én azt mondom s állítom, sir – kezdte ő újra –, hogy kegyelmed nem őszinte szívvel iszik kegyelmes királynőnk egészségére, kit Isten óvjon.

– Isten óvja! – mormolták az ivó vendégei mind, hirtelen annyira elkomolyodva s oly áhítatosan, mintha templomban lettünk volna.

– Sir – feleltem –, mondani könnyű, bizonyítsa állítását!”

És így tovább; ha még nem olvasták, feltétlenül tegyék meg – mind a tizenhárom kötetet.

Nyilvánvaló, hogy ez egy klasszikus kocsmai kötekedési jelenet, de én úgy gondolom, a sértődő, a megsértődni vágyó ember működése is éppen ilyen.

A sértődős ember semmilyen más állapotában nem érzi jól magát, csak ha meg van sértődve, ha meg lehet sértődve. Napjának jelentős része azzal telik, hogy keresi az alkalmat (mint az angol gentleman), hogy megsértődhessen, és ha nem talál ilyent (vagy a környezetében élők már ravaszak, és tudják, mit kell mondani, hogy kell leszerelni kicsinyes sértődésvágyát), addig csűri és csavarja a szót, amíg végül csak sikerül megsértődnie. („Azt mondtad, hogy… de nem azt mondtam… szóval hazudok?… nem, de… ezt kellett megérnem… azt mondod, hazudok” – és kész is van a jó kis sértődés.)

Aztán ha sikerült, akkor napokig fortyog, melegen tartja a revansharagot, várja a megkövetést, várja a bocsánatkérést, és bár józan ésszel pontosan tudná, hogy az egészet ő provokálta ki, és nem jár neki semmi… az ész ilyenkor nem józan, tehát mégsem tudja. Ha nincs bocsánatkérés, ha nincs megkövetés, akkor újabb sértődés következik, öngerjesztő spirál ez, ami a pokolba rántja derék sértettünket, és mindenkinek csak rosszabb, egyre rosszabb… (Az ilyen ember elsősorban biztonságos környezetben szeret megsértődni, tehát a szerettei és barátai között, de például a munkahelyén, ahol esetleg még indokolt is lenne, sosem duzzog, mert akkor kirúgják. Tudja ezt jól, tud mindent a sértődésről, de mégsem tud leállni: kicsit olyan, mint a drog.)

Mindezt sajnos a saját példámból tudom, mert a fent emlegetett sértődős és megsértődni kívánó/szerető ember: „én vagyok” (ahogy egy másik francia író mondta volt). De most, hogy leírtam, kissé talán jobban látom az egész problémát: hála Merle fanyar humorának és – többek között – elképesztő jelenetező tehetségének.

Mindazonáltal ha magukra ismertek, nevessenek Önök is enmagukon egyet – már ha meg nem sértem Önöket. („Nézd legott komédiának, s múlattatni fog”, hogy egy magyar klasszikust, Madách Imrét is idézzek végre.)

Nagy Koppány Zsolt