Iskolás koromban nagy divatja volt a különböző dolgok gyűjtögetésének, gyűjtöttünk szalvétát, képeslapot, most hihetetlennek tűnik, de sörös és cigarettás dobozokat, s ki tudja, hogy miket még. Összegyűjtött apróságainkat büszkén mutattuk a többi gyűjtögetőnek, csereberéltünk, rácsodálkoztunk egymás kincseire.

Amikor tárcát olvasok, nagyon gyakran, szinte minden szerző megemlíti a gyermekkort – legyen szó fotókról, szerelemről, szemétszelektálásról, bármiről. Hozzuk magunkkal a mintákat, persze nemcsak a jókat, hanem a kevésbé jókat is.

A sok minden mellett a gyűjtögetést is magammal hoztam, már nem képeslapokat, hanem falitányért kezdtem el gyűjteni néhány évvel ezelőtt. Eközben beleszerettem a hollóházi porcelánokba. Egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy a kávéscsészémtől az ékszertartón át a hamutálig mindenem hollóházi. Magával ragadott a gyermekkori érzés, bár már nem akartam megmutatni senkinek, csak a magam örömére figyeltem a kiárusításokat, gyűjteményem pedig egyre bővült.

Ám nem csupán a használati tárgyakat vettem meg, hanem egyre több falitányért is. Kicsi panelkuckóm konyhájában egyszer megpróbáltam az ablak fölé kiakasztani őket – nagyjából olyan hatást keltettek, mint tehénen a gatya. A csodálatos, egyedi tányérokat pazarlásnak éreztem azon a falon tartani, így összepakoltam őket és vitrinbe tettem, portalanításkor arról álmodozva, hogy milyen szépek lennének egy parasztház fehérre meszelt falára akasztva.

Közben már késő volt abbahagyni a gyűjtést, hiszen közeli ismerőseim megtudták, miféle hóbortom lett, így ajándékként tovább gyűltek a szebbnél szebb hollóházi porcelánok, az ötcentis ibolyavázától a hatalmas rózsavázáig. Mindehhez társult a gyertyák gyűjtése, ami ennél is értelmetlenebb, hiszen azokat nem is használom.

Amikor az ünnepi terítéket előveszem, mindig eszembe jut, milyen különleges volt gyermekkoromban karácsonykor vagy húsvétkor a finom porcelán tányérról enni az ünnepi fogásokat, s arra is gondolok, hogy gyűjtögetős hóbortomnak köszönhetően most minden napom ünnep.

A falitányérok végül falra kerültek. A költözés első estéjén, amikor még minden dobozokban volt, azt már biztosan tudtam, hogy a tányérok milyen sorrendben és melyik falra fognak kerülni. A verandából cifra szobalett, olyan, ahol leül az ember és bámulja a tányérokat, kancsókat, minden mintát együtt és külön-külön.

Arra gondolok, hogy valamikor felmenőink praktikusságból tartották a falon az étkezőtányérokat; próbáltam utánaolvasni, meglepően kevés feljegyzést találtam. Több helyen arról írnak, hogy még közös tálból evett a család, de a falon már díszes tányérok lógtak, nem használták őket. Úgy tűnik, ez a hobbi mélyebbről ered, messzebbről hozott öröm ránézni, rácsodálkozni a fal díszeire, melyek gyűjtésével már felhagytam, de néha még megdobogtatja a szívem egy-egy eladásra kínált porcelán.

Lőrincz P. Gabriella