Nem szeretem a hasat, a hasamat, ami nem is csoda, negyvenéves múltam, és egyre rondább, egyre semmilyenebb, egyre inkább plötty, akárhogy kínozom magam nemevéssel, futással, mindenfélével. Ráadásul undorító is, senki sem mer írni róla, kivéve Umberto Eco a Loana királynő titokzatos tüzében, és Michel Houellebecq az Egy sziget lehetőségében.

Az a ronda flitty, amit az ember megszemlél, megmarkol, sőt összemarkol, és elborzad, fél kézzel fogja, a másikkal előkeresi fiatalkori fényképeit, amelyeken csodaszép és szálkás a teste… Szerencsére akkor is megmarkoltuk, összemarkoltuk, és elborzadtunk, megnéztünk korábbi képeket, és valahova vágytunk, a fene tudja, hova, talán vissza egészen a kisgyerekkorba. Elnézem fiam feszes hasát, szinte már betegesen sovány, pedig csak négyszáz kilométert fut naponta (nekem négy is sok), elnézem apám hasát, aki már nem fut, de büszke is rá, és legyintve mondja meg a frankót az ostoba életközépiválság-futkosásommal kapcsolatban.

És elnézem a népeket: mintha senkit nem zavarna a ronda hasa, boldogan feszítenek meztelen felsőtesttel vagy pólóban, akár ha nem is látszana, pedig hát látszik, kibuggyan, undorító! – Én mindig ingben járok, mert az fincsi, odaomlik, mint a jó bölcső meg a sír, ápol s eltakar. – Jönnek és mennek, a mellük is lefittyen, de boldogok, papucsban fontoskodnak, mert nekik sosem kell elfutni, megengedhetik, legelni viszik csinos nőiket, na persze kell ehhez egy bizonyos vagyoni helyzet vagy valami ilyesmi, számunkra, mezeikóró-pocakosok számára felfoghatatlan dolgok ezek.

Idegrohamot kapok aztán attól is, ha meglátom a fiatalok hasát, magától feszes mindegyik, olyannyira, amilyennyire nekem soha nem lesz, ha fejre állok, akkor sem, és ha napi százezer felülést csinálok, már akkor sem.

Az a helyzet, hogy ha ledöglök egy nyugágyra, és sört iszom, tényleg csúnya, ezen nincs mit szépíteni… Hozzá a bamba pofám, a szemüveg, és a hulló, ne szépítsd, oké, elhullt haj: tiszta rémálom. Azonban ha zuhanykor megnézem a felpakolt izmokat, és szépen délcegre húzom ki magamat, amilyen amúgy soha nem vagyok szánalmas szolgalelkűségemben, nos, akkor szép a hasfal, enyhén bordázott, dombornyomott… olyan izmoska, szinte tiszta kocka, lejátszol rajta egy körökésikszeket. Kár, hogy nem lehet túl sokáig így állni, meg ugye levegőt is kell venni… És olykor le kell ülni a nyugágyba, s inni a sört, hadd nőjön.

Hiába mondom magamnak (meg néha halkan nekikis), hogy ugyanide juttok, ugyanígy fogjátok és markoljátok és méricskélitek és nagynak találjátok ti is, mert (értsd félre nyugodtan, aztán gyere vissza sírni velem) nem vigasztal, mert elmúlt, eltelt, és irtózatos erőfeszítés nekem azt hozni nyomaiban és törmelékeiben, ami másnak adott, és nekem is az volt tán… I hate myself and I want to die, mondta Kurt Cobain, és milyen igaza volt, amikor a (még) lapos hasával befalta a puska csövét. Persze akaratlanul lett ilyen fekete gondolataim menete (btw Petőfi sem volt egy kimondottan piknikus alkat).

Hát… őszintén szólva: ennek a tárcának nincs kifutása. Nincs boldog vég, olyan, mint az élet, mind csak egyre hitványabb, minden megereszkedő bőrredő és pocakkezdemény egy rovátka a várva várt falán, de persze azért élni is jó volna még kicsit, megmarkolni és letépni, újra szép lenni, karcsú, és végre örülni neki, mert eljön még az idő, amikor ennekis örülnénk, annak, ami most van, hogy a fene sokadszorra is megenné.

Nagy Koppány Zsolt