Bevallom, hosszú útra menet mi is a legkézenfekvőbb gyerek-fájdalomcsillapítót és türelemfokozót használjuk: rajzfilmet nézhetnek a kocsiban. Igen tudom, Önök nem, Önök sosem, az Önök gyermekei Heideggert olvasnak 12 órán át az autóban, majd ha megunják, vidám fizika- és kémiafeladványokkal szórakoztatják egymást (és szorítják sarokba pajkosan a szülőket), de mi már csak ilyen ebadták vagyunk, nemigen működik a fizika és a kémia. (Otthon nem néznek, vagyis csak keveset, de ez nem ide tartozik.)

Namármost, ezeken a hosszú utakon a feleségem alszik, én vezetek, a gyermekek a hátsó üléseken nézik a rajzfilmet – vettünk egy hordozható lejátszót, amelyet éppen a tarkómhoz kell felerősíteni, így aztán elsőrangúan… hallok mindent.

Nem vagyok nagy rajzfilmnéző (sőt lassan már filmnéző sem), mert folyton olvasok, és amikor nem, akkor írok arról, amit olvastam, így bevallom, sok fontos alkotás kimaradt az életemből. Nem láttam őket, na. Viszont hallottam mindegyiket, sokukat nem is egyszer. (A nagyszülők tíz-tizenegy órányira laknak, a nyaralás sincs közel, ha összejön egyáltalán.)

És igen bizsergető a tapasztalat, fogalmazódott meg bennem a minap, miután kábé kétezer kamiont megelőztem már az életünk kockáztatásával, de még mindig volt nagy negyvenezer, és éppen a Jégkorszakot nézték a gyermekek… Ott hangzik el ugyanis, az hiszem, A vándorló kontinens című részben a fenti mondat („Jó éjszakát, nagyfiú!”) – és ez a mondat ingerelte ki/fel belőlem ezt a cikket is. Mert egyszerűen nem tudtam kontextualizálni. Mit csinált a, ha jól értem, női mamut a pasasmamuttal? Behúzta a sapkáját a szemébe? (Lásd: Amerikában sötétség van!) Lelőtte? Eltette láb alól? Lefektette? De ő miért nem feküdt le vele? Vagy teljesen mást???

Megőrülök. Mert hála a jól megírt forgatókönyveknek, pusztán a hangok alapján egy csomó mindent remekül el tudok képzelni. Mármint szinte látom lelki szemeimmel, mi történik éppen a képernyőn, pusztán a hangok alapján. (Ez többnyire addig szokott tartani, míg a lelki szemeimbe bele nem villog egy szembejövő autós.) De sok helyen el sem tudom képzelni…

És hogy mit teszek ilyenkor?

Nem, nem kérdezem meg a gyerekeket, mert annyira beleélik magukat ebbe a nagyritka rajzfilmélménybe, hogy nem is hallanák meg a kérdést – plusz tök fárasztó magyarázni az első ülés irányába, meg nehéz is megérteni visszafelé. (Kicsit olyan, mintha egy születésétől fogva vak embernek kellene elmagyarázni a világot. Azt honnan kell kezdeni? A színektől? A formáktól? Mi lesz a kályha, ahonnan táncolunk?)

Szóval nem kérdezek, hanem szépen elképzelem magamnak.

Azt mondják, a televíziózás megöli a képzelőerőt. Hát az enyémet aztán biztos nem! Egész helyre kis szüzséket rakok össze a hangok alapján, és bár a fősodortól szerintem nagyban nem tér el, azért biztosan különbözik attól, ami ténylegesen a képernyőn van. (Lehet emelni a tétet, ha például olyan rajzfilmet néznek, aminek én még a plakátját sem láttam soha, és sem mém, sem más internetes féreg formájában nem találkoztam vele vagy rajzolt alakjaival eddig.)

Közben azonban, öröm ide, öröm oda, elkezdtem félni, hogy mi lesz akkor, ha majd egyszer valahogy módomba kerül megnézni ezeket a rajzfilmeket? Az a csodálatos sokaságú rajzás, ami a fejemben van, mind odalesz, és egy marad, csak egy, amelyik nem is lesz olyan, mint amit én elképzeltem. Éljenek hát… a rádiójátékok!

Nagy Koppány Zsolt