Utazz el, súgja egy hang, és én szobát foglalok Ajkán, az ország egyik legújabb, másfél hónapja üzemelő szállodájában. Teraszom hegyoldalra nyílik, könnyű augusztusi szél játszik a függönnyel; teraszomról egy zegzugos, fákkal teleültetett kertre látni, esténként a madarak parttalan társalgását hallgatom. Kitárul lassanként a környék: a fahíddal ékes, nádassal szegélyezett tó, melynek tükrén méretes teknősök lebegnek, nemkülönben a szomszédos Bakonygyepes és Magyarpolány, ahová üdítő kerékpárral átgurulni. A tóparti kisvendéglőben ököruszályleves és túrós csusza, áttetsző bor.

Vonattal utazz, súgja a hang, de vidd magaddal a bringád is. A fülke ablaka előtt, mintha keretben, vonul hosszan a táj, díszszemlén masíroz a szülőföld, ring tovább és tovább. Felbukkan, s már mögém is úszik – beköszön, de máris emlék. A mezőn legelő tehenek felkiáltójelekké vékonyodnak, az erdősávok összekuszálódnak, a füvek és bokrok színei egybefolynak. A jelen lényege szerint félmúlt, és mégis: egyszerre látok mindent, az ezer apró kockából összeáll a mozaik, mindent tudok a Veszprém környéki tájról, ringhatok tovább és tovább.

Vonattal utazom, és hallgatom: a sínek kitartó kattogása mintha a szívverésem visszhangozná. Unalma megnyugtat, hogy még nem késtem le semmiről; unalma élettel tölt, hogy haladok valami felé. A sínek monoton döccenése a gondolataim, a létem ritmusa.

„A látomás mindenütt előbukkant” – írja Arthur Rimbaud. – „Városok zsongása este és nappal és örökké.” Ő, az örökös utazó, aki megjárta Brüsszelt és Párizst és Londont, aki kereskedőként bolyongott Afrika partjainál, kontinenseket hajózott körbe, mindent tudott e zsongásról. És nem csupán a városokéról, de a babérligetek, erdők vibrálásáról is: az első tudatosan kirándulók egyike volt. Az emberek évezredeken keresztül szükségből utaztak: otthonukat akkor hagyták el, ha valamilyen ügyes-bajos dolguk azt megkívánta – ha pedig jól akarták érezni magukat, a védelmező falon belül maradtak, a tűzhely melegénél, kezük ügyében borral. A tizenéves Rimbaud (és ezt meg is írta versekben, naplójegyzetekben) pusztán a kóborlás izgalmáért kelt útra, gyönyörködni a tájban, friss levegőt szívni, rendezni gondolatait. Nekivágott a határnak, felkaptatott egy dombtetőre, letelepedett – és ez minden. Olykor hanyatt dőlt és szunyókált, máskor a falvak határában dolgozó parasztokat figyelte, de az is megesett, hogy félig kioldott cipőfűzőjén valami gyerekkori dalocskát pengetett. Idővel felállt, továbbment: „indulás az új érzés és az új zaj felé.” Szinte állandóan úton volt, egyetlen hétig sem nyugodhatott, hiszen „örökös érkező, ki mindenhová megy.” S persze, hogy bennem is lüktetnek az évtizedek során megtett európai utak.

Márai szerint utazni egy érzékeny lelkű, finom nővel a legajánlatosabb. Egy ilyen nő fogékonyabbá teszi útitársát, figyelmességével megsokszorozza az élményt. Nem rossz tanács, érdemes megfogadni. Felmentést alóla akkor kaphatunk, ha bolyongásunk során verset vagy novellát írunk, mert egyedül utazva többet gondolkodhatunk csöndben.

Utazz el, súgja a hang, menekülj, szabadulj fel, de egyetlen percre se feledd: önmagad elől nem menekülhetsz. Jártomban száz és ezer vigaszt kapok, gazdagabb leszek, tapasztaltabb, s olyasmikről szerzek tudomást, amikről senki más. Ám egyetlen percig se hiszem, hogy lerázhatom rossz szokásaimat; nem várom, hogy pusztán az úttól különb és megoldottabb leszek. Hiszen bárhová utazom, oda is csak önmagamat viszem.

Utazz el, súgja a hang, és minden lehetségessé válik.

Idővel térj haza, súgja a hang, és minden ugyanúgy megy tovább.

Zsille Gábor