Egy alkalommal a buszon arra lettem figyelmes, hogy utastársam gyűrűsujjára ez van tetoválva: „elmúlik”. Nem emlékszem, hogy férfi vagy nő volt az illető, nem néztem meg az arcát sem, hiszen reggel a budapesti forgatagban nem nézelődik az ember, inkább csak bambul, és vagy az előző napi dolgokon gondolkodik, vagy tépelődik: „mi lett volna, ha”, vagy készül az előtte álló napra. Az is lehet, hogy a szívünk csordultig van szerelemmel, szeretettel, aggódással, de nem figyelünk egymásra. Elképzelhetetlennek tartom az ilyen alkalmakkor való ismerkedést – persze akadhatnak kivételek, ám reggel még be vagyunk zárva saját világunkba, talán a telefonunkat lapozgatjuk, néhányan újságot vagy könyvet olvasnak. Én csak állok, többnyire. Nem hallgatok zenét, nem olvasok, várom, hogy miközben eljutok a célig, az idő tegye a dolgát, és elinduljon a nap.

Ám ez a kapaszkodó kéz, a rátetovált egyetlen szó erősebben hatott rám, mint a legfeketébb kávé, vagy a leghidegebb zuhany. Biztos vagyok benne: aki ilyen jelet visel, annak valami hatalmas veszteséggel kellett szembenéznie. Az sem kétséges, hogy nekem azon a reggelen ezt látnom kellett. Nem máskor szálltam a buszra, nem más dologra terelődött a figyelmem, csupán erre a képre, ami belevésődött az emlékeimbe. Volt valami kettősség is mindebben: a kapaszkodás és az elengedés szembenállása egészen felzaklatott – hogyan engedhetek el valamit, ha ragaszkodom hozzá?

Mindenkinek vannak nehéz és még nehezebb időszakai az életben, s mindenki hite szerint gondolkodik erről. Az én vigaszom, hogy nem kapok nehezebb súlyt, csupán amennyit képes vagyok elhordozni. Bár néha kivétel nélkül mindannyian úgy érezzük, nem tudunk megbirkózni egy helyzettel, egy csalódással, veszteséggel, nem bírjuk befogadni a változást, elengedni a sérelmet. Ez nem is könnyű dolog, hiszen ha az volna, egészen más emberek lennénk. Talán épp a harcok, a fájdalmak csiszolnak minket, meglehet, hogy a rossz dolgokkal erősödik a lelkünk, hogy aztán megerősödve jót tehessünk.

Valami furcsa békesség szakadt rám akkor, a zsúfolt reggeli buszon, ahol máskor mindig nagyon kényelmetlenül érzem magam a tömegben, ahol kénytelen vagyok fogózkodni, mert fékezéskor eleshetek, s miközben a napomat tervezem, alig várom, hogy vége legyen az utazásnak. Abban a pillanatban megállt az idő. Arra gondoltam, hogy minden falat körülöttem és a bőröm teljes felületét tele kellene írnom ezzel a szóval, hogy mindig a szemem előtt legyen: elmúlik. Ha képes lennék rá, talán könnyebben fogadnám a változásokat.

Most ezzel indítom az új évet. Nem kívánok mindenkinek jókat, nagy hazugság volna. De mindenkinek kívánom, értse meg és fogadja el: elmúlik. Ha nemcsak a rossz dolgokhoz, hanem a sikerhez, örömhöz, gazdagsághoz, emberekhez, bármihez ezzel a szóval közeledünk, akkor talán jobban értékeljük majd. Ha egy kellemetlen helyzethez állunk így hozzá, mindjárt enyhébbnek tűnik a dolog. Ha pedig egyszer sikerül az életünkre is így tekinteni: sikeresebb, békésebb, boldogabb, értékesebb időt kapunk magunktól és adunk a körülöttünk élőknek.

Lőrincz P. Gabriella