A bécsi Kunsthistorisches Múzeum nem kis meglepetéssel rukkolt elő nemrégiben, amikor év végén megnyitotta kapuit a világszenzációként is minősített, Pieter Bruegel életművét eleddig legátfogóbb módon bemutató kiállítása előtt. S bár a Mária Terézia téri képtár a flandriai mester szomszédos Albertina grafikai gyűjteményében fellelhető rajzaival együtt már eddig is meglepően gazdag műtárral büszkélkedett, ám ezúttal – mindezt még tetézve, vagy tán éppen emiatt – közönség elé került a glóbusz több neves múzeumának más, tőle származó műremeke is. A sors fintora, hogy éppen a szomszédos Budapesten őrzött Keresztelő Szent János prédikációja című nagyméretű, az opus egyik legjelentősebb táblája hiányzott a ritka seregszemléről. Csupán néhány sor jelezte apró műnyomat mellett, hogy a művet a Magyar Állam nem bocsátotta az ünnepi eseményt szervezők rendelkezésére. Persze, a háttérben meghúzódó ok nyilván nem került fel a tájékoztató lapra, de azóta több információ is napvilágot látott az ominózus esettel kapcsolatban. Itt röviden csak annyit: a még tisztázatlan tulajdonos-jogi háttér miatt a Szépművészeti Múzeum úgy látta jónak, hogy a társintézmény kérése ellenére sem engedélyezi az emblematikus mestermű kiszállítását.

A művészi seregszemle példátlan tömegeket mozgatott meg; Bruegel népszerűsége parádés mesélő kedvének köszönhetően nemcsak saját korában, hanem máig magasan az általános érdeklődés középpontjában áll, ami mögött igensok rejtély és a távolba tűnő szokásvilág mára szinte megfejthetetlen eseményei húzódnak meg. Persze, közel sem annyi, mint idoljáéban, a katartikus világi színjátékok nagy festőrendezőjében, Hieronimus Boschéban fellelhető, de éppen elég ahhoz, hogy a XVI. század letűnt, bebalzsamozott látványvilágából nem kevés megfejtésre váró dokumentummal szolgálhasson.

A kiállítás kiváló alkalom arra is, hogy egy gyakori félreértést szóba hozzunk, mégpedig: ami a Bruegel név helyesen történő megjelenítésére vonatkozik. Ugyanis gyakran tapasztalható a mindennapokban, hogy hol h betűvel, hol h nélkül idézik meg őt. Jó tudni, hogy igen kiterjedt, négy személyes festő famíliáról beszélünk, ahol a „nagy” festő – tematikus világa révén közkedvelten csak „paraszt-Bruegelnek” titulált – az idősebb Pieter Bruegel volt, ő h betű nélkül jegyezte nevét.  A többiek viszont használták a megkülönböztető h-t, így fia, a „pokoli” ragadványnévvel emlegetett ifjabb Pieter Brueghel, miként annak testvére, a „bársonyos” jelzővel illetett idősebb Jan Brueghel is. Ez utóbbi leszármazottjaként ismerjük az ifjabb Jan Brueghelt – a virágok, állatok kiváló ábrázolóját –, aki effajta képességei birtokában vívta ki magának a megtisztelő pozíciót, hogy az istenített Rubens mester műhelyének „festő csapatában” az ilyen természetű képrészletek szakavatott kivitelezője lehessen. Összegzésként: az első, az idősebb Pieter Bruegel a legismertebb (h nélkül), az utód-Brueghelek pedig (h-val) az ő nyomdokain jártak, akiknek népszerűségét gyakorta apjuk-nagyapjuk híre emelte a megbecsülés váltakozó magasságaiba.

Pieter Bruegel az apokaliptikus, démonikus, önmaga hitében megrendült európai világ közepén festette meg egykor Flandria falvainak hétköznapi pillanatait, egyszerű embereinek mindennapjait, örömét, bánatát, hagyományőrző népi szokásait. Franciaországi és itáliai útja során szerzett tapasztalatai sem sodorták a reneszánsz divatos stílusvilágának irányába, még a mediterrán múlt magával ragadó atmoszférája sem volt képes képzeletét a hűvös északi tartományok sajátossá formált látványvilágából kiragadni. A reneszánsz eszmei és forma ideáljai távol álltak tőle. Mindezt mélyrehatóan demonstrálja a feledhetetlen bécsi időutazás, ahol Bruegel mester eredeti képei mellett a többszörösére felnagyított emberfiguráinak fotói között megbabonázva bolyonghat a látogató. Az üvegtárlók védőburkában pedig előtűnnek olyan máig fennmaradt használati tárgyak, eszközök és játék figurák, amelyek megfestve is jelen vannak a képek halhatatlansággal dacoló, idő őrző valóságában.

Árkossy István