Sztyepán bácsi betonvasszerelő volt egyik szomszédos – vagy talán nem is – ország kimondhatatlan nevű városának házgyárában. Éveken keresztül hurcolászta az ilyen-olyan görbe-egyenes vasakat, helyezgette el a megfelelő helyre, tekerte a találkozási pontok közé a drótot. Lelkesen és hűségesen.
Közben, és ez a lényeges rész, lottózott. Minden áldott héten megvette a három mezőt az ötösre. Akkor is megszervezte a játékot, ha vidéken dolgozott, akkor is, ha betegen feküdt otthon vagy ritkán a kórházban, s még akkor is, amikor – kétszer – külföldre utazott: másodszor nyaralni a tágabb értelemben vett családjával, először pedig, valamikor régen, megfigyelni, hogy a baráti szocialista országok kiváló betonvasszerelői hogyan mérik össze vasalási meg vodkaivási tehetségüket és ismereteiket a Krími-félsziget példátlanul hatalmas, a szakma planetáris fellegvárának nevezett telephelyén.
Hasonló szenvedélyről persze sok más ember kapcsán is beszélhetnénk. Ami Sztyepán bácsit különlegessé tette, az nem más, mint ama fura szokása, hogy a lottószelvényekből papírhajókat hajtogatott. Minden húzási eredmény közzététele után a következőképpen járt el a szelvényekkel. Először is félbehajtotta a papírt, körmével gondosan lesimította a felező hajtást, majd kettétépte a szelvényt. Az egyik darabból egy hajót hajtogatott. A megmaradt felet szintén kettéhajtotta, majd kettétépte. Az újonnan keletkezett két darab egyikéből egy újabb, az előbbinél kisebb hajót hajtogatott. A másik szelvénydarabot ismét megfelezte, annak feléből is hajót készített, másik felét újfent megfelezte – s mind így. Aztán a legnagyobbnak a közepén csúcsosodó gúlájára helyezte a méret szerint következőt, arra a rákövetkezőt – így építette a papírhajó-pagodákat, amelyeket gondosan elhelyezett a szobában feszengő szekrény üres és terjengős vitrine mögé a polcra.
A műszakhosszat nehéz vasakat és szúrós drótokat kezelő kéz meglepően finom munkára volt képes a kis papírdarabokkal: eleinte öt, később hat-hét különböző csökkenő méretű hajócskát volt képes létrehozni egyetlen szelvényből, nyugdíjazása után pedig már tíz hajót készített egyetlen szelvényből. Folytatta mindezt ötven éven keresztül.
A meghirdetett lakásfelszámoláson a sok potyavadász mellett tiszteletét tette egy, a bútorokra kíváncsi és egyben furamód becsületes kereskedő. Ő javasolta, hogy a mintegy két és fél ezer hajótoronyból álló flottát, úgy, ahogy van, csomagolják be és vigyék el a nagyváros különcök által látogatott galériájába, hisz tudja a fene, tán valaki megveszi pár tízezerért.
És meg is vette. Sztyepán bácsi papírhajó-kollekcióját meglátta a galériában a szerencsejáték-vállalat éppen átutazóban lévő országos igazgatója. Miután kellőképpen megstudírozta a számtalan remeket, őszinte elragadtatottságának adott hangot. Fantasztikus, lenyűgöző – ujjongott –, hihetetlen, példátlan! – kiáltotta. – Ennek az alkotóját meg kell, de feltétlenül meg kell jutalmazni!
És így történhetett meg, hogy Sztyepán bácsi csak igen rövid ideig volt az öregotthon lakója. Éppen annyit fizetett neki a kishajókért a lottócég, mintha azon a héten öt találata lett volna. Sztyepán bácsi pedig – biztos, ami biztos alapon – gyorsan elutazott Máltára vagy hova, nehogy visszakérjék tőle a sok pénzt. Nemrég láttam a fotóját, két gyönyörű lány, néhány koktél és egy kókuszpálma társaságában. Cikket írtak egy képeslapban róla, a különc öregúrról, aki bankjegyekből papírhajókat hajtogat, amelyeket aztán a folyóba dobál.
Ez egy igaz történet. Csak az nem jut semmiképpen eszembe, hogy pontosan hol is történt mindez. Néha pedig úgy rémlik, hogy Sztyepán bácsi nem is betonvasszerelő volt, hanem épületlakatos. De csak néha.

Király Farkas