A kánonakkád eredetű szó, jelentése mérővessző, nádpálca, és évszázadokon keresztül csakis vallási, illetve zenei értelemben volt használatos. Vallásilag főként a Bibliára vonatkozott: a hiteles ó- és újszövetségi iratok jegyzékét jelentette, bővebben pedig a hitszabályoknak megfelelő szövegek gyűjteményét. Valamikor a múlt században az irodalomtudomány lecsapott rá (ha valaki tudja a pontos évszámot, legyen szíves, írja meg nekem), és azóta úton-útfélen szajkózzák: irodalmi kánon így, kanonizált szerző úgy. Jelzem, a Nyugat folyóirat szerzői még nem sűrűn dobálóztak eme bűvös kifejezéssel – legalábbis nem hallottam olyan anekdotát, amelyben Kosztolányi a New York kávéház karzatán azt mondta volna az elképedt Karinthynak: „Az a lényeg, Fricikém, hogy te meg én egyszer majd kanonizált szerzők legyünk!”

Eretnek módon a kérdés akár úgy is megközelíthető, hogy a mindenkori irodalmi kánon a mezei szerencse, nemkülönben a kultúrpolitika dolga. Vagyis az, hogy éppen ki kerül bele, akár életében vagy holta után, illetve ki száműzetik belőle mindörökre: bizonyos fokig kiszámíthatatlan. Egy korszakot bajos utólag, évtizedek távlatából megértenünk és hitelesen megítélnünk – de talán még nehezebb benne, a sűrűjében élve. Ami utólag egyértelműnek számít, az a jelen viharában minimum kétértelmű. Példának okáért a haza bölcse, Deák Ferenc úgy gondolta, hogy kortársai közül a legnagyobb élő magyar költő nem Arany János vagy Vörösmarty Mihály, hanem bizonyos Tóth Kálmán… Ezt persze nem illik fölemlegetni, mert nagyságaink köré mítoszok és akadémikus cafrangok fonódnak, az álszent botránkozók pedig rögtön a szánkra csapnának. Pedig tovább is van, mondom még: Tisza István gróf, aki mégiscsak a magyar szellemi élet egyik szószólója volt, úgy nyilatkozott: „Irodalmunk virágoskertjében Ady Endre a dögbogár.” Ady személye körül már akkoriban is ádáz vita folyt, nem csupán ezekben a hónapokban. Az ifjú Kosztolányi szerint: „A modern irodalom trónusába egy kiállhatatlan és üres pozőrt ültettek: Ady Endrét.” Babits Mihály erre rátesz egy lapáttal: „Távolítsuk el ezt a kellemetlen alakot… Csak nyávog. És nagyon hasonlít a hangja a szerelmes macskáéhoz.” Egy szó mint száz, az iskolai ünnepségeken slágerként szavalt Ady-versek ide vagy oda, az ösvény korántsem sima…

Lapozgatom Kosztolányi számomra kedves cikkgyűjteményét, Egy ég alatt címmel, melyben pályatársairól ír. Megrázóan tanulságos! Hosszú sorban lépnek elő a múlt ködébe veszett szerzők. Bizonyos Beczássy Judit regényéről 1922 elején Dezső azt állítja: „Kevés ilyen jó könyvet olvastam.” Ki tud ma Beczássy Juditról? És hol van az a kitűnő regénye? Egy egészen korai, 1908-as írásában az akkor huszonéves Kosztolányi A holnap című versantológiát elemzi, melyben Ady és Juhász Gyula is szerepel. Ennek dacára Kosztolányi úgy véli: „Balázs Béla mellett a hárfalelkű Miklós Jutka ígér legtöbbet. A nagyközönségnek egészen ismeretlen Babits Mihály, egy keserű, ideges, kissé bogaras, de ízig-vérig modern poéta helytelen válogatásban jelent meg.” Mindez azért is érdekes, mert Babits két évvel idősebb volt Kosztolányinál.

Hát igen, költők és írók esetében megjósolhatatlan, hová jutnak el idővel a pályán. És persze ott vannak a többiek is, akiket Kosztolányi egykor méltatott, akiknek könyvei virítottak a könyvesboltok kirakatában. Most bánatosan pipiskednek az utókor magas küszöbe előtt: Balla Ignác, Palágyi Lajos, Révész Béla, Sértő Kálmán, Szabolcsi Lajos, Székely Tibor. Ma ki tudná idézni akár egyetlen sorukat is? Pedig hány éjszakán át virrasztottak a becses kézirataik fölött, milyen büszkén olvasták a róluk szóló recenziókat, milyen lázasan sürögtek a szerkesztőségekben! S mekkora fájdalom ordított bennük, ha egy írásukat a szerkesztő visszautasította… Úgy érezték, minden elúszott. Az irodalmi sorsuk nyilván nem azon a kéziraton múlt – de akkor min? Ezt a titkot ki fejti meg?

Zsille Gábor