A külföldi filmek anyanyelvünkön megszólaltatása, vagyis a szinkronizálás érdekes fordítói szakterület. Jómagam eddig egyetlen alkalommal végeztem ezt a munkát, igaz, akkor a legnehezebb részét kaptam: az Oscar-díjas Andrzej Wajda Bosszú címmel 2002-ben forgatott kosztümös vígjátékát. A másfél órás film egy klasszikus lengyel színmű, a 19. század első felében élt Aleksander Fredro azonos című alkotásának hűséges adaptációja. Tehát Wajda fogta a négyfelvonásos remeket, és sorról sorra a szereplők szájába adta. Az aprócska bökkenő az, hogy a mű mindvégig páros rímekben hömpölyög, plusz úgynevezett felező nyolcasokban. Vagyis minden sor nyolc szótagból áll, és a negyedik szótagnál van egy szóköz – másképpen fogalmazva: a sor negyedik és ötödik szótagja nem lehet ugyanabban a szóban. Ehhez társul a kétszáz évvel ezelőtti nyelvezet… Amikor 2005-ben a Duna Televízió felkért, készítsem el e vígjáték műfordítását, néhány napra halálsápadt lettem. Végül röpke két-három hónap alatt (egy Budapesten élő lengyel asszony lektori segítségével) sikerült teljesítenem a megbízatást – hanem a munka felénél már olyan állapotba kerültem, hogy éjjelente felező nyolcasokban álmodtam. És ez nem holmi költői nagyotmondás. Egyébként a film rendkívül szórakoztató, érdemes felkutatni a világhálón vagy a tévé archívumában; külön érdekessége, hogy az egyik főszereplőt, a szájhős Locsogi lovagot egy másik Oscar-díjas rendező, a színészként is remeklő Roman Polański alakítja.

A szinkronizálás egyszersmind a magyar televíziózás, valamint színművészetünk nemes hagyománya. Hiszen az elmúlt évtizedek során hány és hány kiváló magyar színész kölcsönözte a hangját különféle nemzetközi hírességeknek! E kölcsönzés nem egy esetben olyan pompásan sikerült, hogy az átlagos magyar néző tudatában a szinkronhang eggyé vált a külföldi szereplővel. Nekünk, magyaroknak, Woody Allen már mindig Kern András hangján szólal meg, Bud Spencer pedig Bujtor Istvánként – el sem tudjuk képzelni, hogy e kedves figurák eredetileg más hangon beszélnek. A bűbájos kőkorszaki szakik, Frédi és Béni is elválaszthatatlanok lettek Csákányi László és Márkus László hangszínétől…

Az elmúlt évtizedekben folytatott buzgó megfigyeléseim alapján úgy vélem, egy-egy ország szinkronipara hűségesen tükrözi az adott társadalom lelki és szellemi állapotát. Ugyan mi mást is tehetne? Ezért kevéssé meglepő, hogy a kies hazánkban uralkodó általános vallási műveletlenség is rendre megnyilvánul. Például a fordítóink (tisztelet a kivételnek!) üzembiztosan összekeverik a katolikus és protestáns egyházi kifejezéseket. Nem tudják, miben különbözik a szentmise az istentisztelettől, a plébános a tiszteletestől, a plébánia a parókiától és így tovább. Hányszor halljuk, hogy egy olasz falusi történetben a papot a jól fésült magyar szinkronhang lelkésznek nevezi… S arra is hallottam már példát, hogy az angol eredetiben elhangzó Holy Maryt a szinkronban Szent Máriának fordították – az evidensen helyes Szűz Mária helyett. Egy ismeretterjesztő(!) filmben pedig Szent Ágoston neve helyett a narrátor következetesen Szent Augusztint mond, szolgai módon meghagyva az angol Augustin változatot. (A szinkron készítője nyilván sosem hallott még a Vallomások című bölcseleti alapmű szerzőjéről.)

Az ostobaság csúcsa nálam a Johnny English című film (főszerepét Mr. Bean, azaz Rowan Atkinson alakítja) záró koronázási jelenete, melyben a püspök megáldja az új uralkodót. Ám a magyar fordító önkénye miatt a Szentháromságot e szavakkal sorolja: „Az Apa(!), a Fiú és a Szentlélek.”

Amúgy ezek a hibák nem csupán a fordítókról állítanak ki gyászos bizonyítványt, de a színészekről és a televíziós szakemberekről is. Mert szánalmas, hogy ott ül a szinkronstúdióban egy rakás színész, rendező, hangmérnök, asszisztens, és közöttük egyetlen kultúrlény sem akad, aki azt mondaná: „Egy ekkora marhaságot mégsem kellene a szövegben hagyni!”.

Zsille Gábor