Napra pontosan esztendővel ezelőtt történt. (Istenem, egy év úgy múlik el, hogy észre sem vesszük.) Kolozsvárott voltunk, Simon Adri, Vörös István és én, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Helikon folyóirat szervezésében, maratoni konferencián. Irányok tükrei címmel a műfordítás volt a téma, István jó szokása szerint a csehekről beszélt, én pedig – szintén kevéssé meglepően – a lengyelekről. (Persze seregnyi más műfordító is jelen volt.) A fárasztó program után nagyot beszélgettünk a híres Bulgakov kávéház asztalánál hármasban, Adri, István és jómagam, végül sétáltunk a belvárosban. Fejet hajtottunk Mátyás király főtéri lovasszobra előtt, megtekintettük a grandiózus ortodox templomot és néhány szocreál épületet s emlékművet, tömören szörnyedvényt – de ezt inkább nem részletezem, nehogy nacionalizmussal, mi több, irredenta románellenességgel vádoljanak.

Késő este visszatértünk különös légkörű szállodánkba, búcsút vettünk Istvántól, Adri és én. Elalvás előtt Adri még megnézte a számítógépben a napi postáját. Az előtérben éppen vállfára akasztottam a fehér ingem, amikor kedvesem fojtott hangon felolvasta a képernyőről a hírt: „Elhunyt Csontos János.” Megdermedt a levegőben a szekrény felé nyúló kezem. Különös végzet, hogy külföldön érnek utol a gyászhírek. Tizennyolc éve Krakkóban, albérletem előszobájában közölték velem, hogy apám Pesten meghalt; három évvel ezelőtt egy vilniusi szállodában megnyitottam a freemailes postafiókom, és fejbe vágott egy értesítés, hogy 47 évesen elhunyt Prágai Tamás. Most pedig szegény Csontos János, ötvenöt évesen.

Arról van szó, hogy már mi halunk, a mi nemzedékünk. János az évek során visszatérően hangsúlyozta: nézzünk szembe a tényekkel, irodalmi életünk elöregedett, a jelenlegi hetvenes korosztály roppant népes, a hatvanasok és ötvenesek viszont kevesen vannak – fel kell vérteznünk magunkat, hogy tizenöt-húsz éven belül átvehessük a stafétabotot, mert addigra mi is úgynevezett nagy öregek leszünk. Ezért nem engedhetjük meg maguknak, hogy ellenségek legyünk: szövetséget kell alkotnunk, valódi munkatársakként a közös ügyek szolgálatában. Mindig lelkesen hallgattam e szavait, és legrosszabb álmomban sem gondoltam, hogy nem adatik meg neki a nagy öregség.

Sorban bukkannak elő közös emlékeink, és mind azt kéri, hogy részletesen írjak róla. Például a hét évvel ezelőtti sepsiszentgyörgyi vonatozásunk egy fűtetlen hálókocsiban, amikor tíz-egynéhány órás zötykölődésünk alatt János elmesélte az általa főszerkesztett Nagyítás hetilap szomorú sorsát, és a személye ellen elkövetett mértéktelenül aljas karaktergyilkosságot. Vagy a három évvel ezelőtti kolozsvári napjaink, amikor együtt mutattuk be a Magyar Napló folyóiratot a Bulgakov teraszán. Este Quimby-koncert volt a zsúfolásig megtelt főtéren, de János a szállodai szobában maradt, mert határidős cikket, kedves szavával: publit írt egy napilapnak. Elképesztően gazdag publicisztikai és szépirodalmi életművet hozott létre – nem irigykedve, csak ámulattal néztem a termékenységét.

Elém idéződik hosszú beszélgetésünk, amikor 2012 nyarán nagyinterjút készített velem a Magyar Naplóba, hallatlanul profin – és az utolsó interjúja, halála előtt három hónappal, melyben „viszonzásul” én kérdeztem őt, többek között a betegsége során szerzett lelki felismeréseiről is. Végső találkozásunk is fölmerül, tavaly októberben, az írószövetségi székház teraszán, amikor előadta részletes tervét az Olvasat beindításáról, és fölkért, írjak a Zsurnál rovatba… S mégis, legfontosabb emlékem a közös lengyelországi utazásunk, 2016 nyarán, amikor az Írókorzó című filmsorozathoz forgattunk három napig, Szabó Mihály rendező-operatőrrel. A második nap estéjén, egy óvárosi étterem teraszán végre megvalósítottuk egy becses tervünket. Bő esztendővel korábban egyszerre vettük át a József Attila-díjat a Vigadóban, és az ünnepség végén János kijelentette: feltétlenül el kell mennünk Krakkóba, hogy ott bölényfüves vodkával koccintsunk a kitüntetés örömére. A megvalósítást persze folyton halogattuk, százféle tennivalónk nem engedett útra kelni. Ám a forgatás során elérkezett a nagy pillanat, és kirendeltük a két kupicát. Akkor láttam utoljára felhőtlenül boldognak Jánost – néhány héttel később fölfedezték testében a könyörtelen betegséget.

Zsille Gábor