Tornatermi fontos emberek

Versenyt követő eredményhirdetésre érkezünk. Először végigvárom magát a versenyt a folyosón, két óra is eltelik, inaim – hála feltűnő edzettségemnek – viszont még nem rogyadoznak. Gyermekem kijön, nem friss, de még nem is törődött.
Várni kell.
Szülők egymás között, tippelgetjük, mennyit. Aki a legpesszimistábbnak tűnt a maga egy órájával, két óra múlva az önbeteljesítő jóslatok fáradt elégedettségének ködébe veszve integet a fejével: ő megmondta.
Most már azért leülnék, de nincs hova, minden talpalatnyi helyen szülők szoronganak szenvedve. A gyermekek már nem virgoncok, ők ülnek, mi állunk, ez a dolgok rendje.
Futótűzként terjed a hír, hogy be lehet menni a tornaterembe, ott lesz az eredményhirdetés, rajta hát! (Egy élelmesebb szülő szúrta ki, amúgy nem szólt volna senki, nyilván a vérszagra odagyűlünk, gondolták a tanerők.)
Behatolunk a tornaterembe, amelyet nyolc kisiskolásra vagy egy alacsonyabb amerikai kosárlabda-játékosra méreteztek – úgy saccolom, hátszázan vagyunk kábé: ugye a versenyzők, nagymama-papa, szülők, itt-ott egyéb rokonok. Hatvan Celsius fokot mutat a hőmérő, és emelkedik. Derűtlen, nyugtalan napunk van.
Várunk.
Magunk sem tudjuk, mire, de várunk. Szerencsére kinn jó hideg van, így mindenki kabátot szorongat az ölében, a gyermekekét is. Egyelőre nem tudjuk, a tornaterem melyik sarkában lesz a díjátadás, ezért mindenki igyekszik úgy állni, hogy bárhol lesz is, ő az első sorban állhasson, hogy le tudja videózni a csemetét, amint átveszi a díjat. Le tudja, ha a kabátot leteszi valahova. De hova? Bárcsak ez volna a legfontosabb kérdés!
Ahogy telik az idő és fogy az oxigén, nő a feszültség. Az emberek egymás lábára taposnak, véletlenül. Aztán szándékosan. Könyökök tánca gyomorszájtájékon. Morgások, böfögés. Légszomj. Aki ül, nem mer felállni, aki áll, lesvén les, tekintete árgus.
Minden újonnan érkező – mert még mindig érkeznek, bárcsak tudnám, minek – lehet az eredményhirdető bizottság tagja: de rendre kiderül, hogy csak hitvány szülő, rokon.
Ekkor megjelenik egy minden jel szerint az iskolához tartozó pofa: eddig jelentéktelen kisegér volt, ezután is az lesz, élete végéig, de ma ő itt az isten. Ehhez mérten komoly és gondterhelt arcot vág. Siet, mint a fontos istenek és emberek. A kihangosító-berendezéshez tör, nem ismer irgalmat, csecsemőkön tapos, fontos dolga van. Megfordítja a Beatles-kazettát, kicsit állít a hangerőn. A terem lélegzetvisszafojtva figyel: most már talán tényleg érkeznek a zsűri tagjai.
De a fontos ember elsiet. Megtette kötelességét, mehet. Csalódott sóhaj hörgésbe csap a közönség soraiban.
Szépen felöltözött nők csoportja érkezik, kitett keblekkel. Mindenki reménykedve nézi őket, de aztán kiderül, hogy csak szépen felöltöztek az alkalomra. Nagymamák ájulnak el, a víz kortyonkénti ára vetekedik a gyémántéval. Senki nem megy sehová, aki széken ájult el, az szerencsés, megőrzi az ülőhelyet.
Négy órája várunk.
A zsűri nagyon nehezen hozza a döntést, mondja valaki viccelődve, de az emberek nem értik a tréfát. Meglincseljük a nyomorultat. Tilos kimondani a zsűri, eredményhirdetés, mikor, miért és miért nem (miért nem még) szavakat. Aki kimondja, magára vessen.
Újabb nők érkeznek. Tarka ruhájukon látszik, hogy ők a helyi tanerők, valamiért a kilencvenes évekbeli eleganciát vették fel ma. Akkor még jól állt, mert vékonyak voltak és csinosak, hátha/nyilván most is jól áll.
Arcuk redős és felhős. Gonddal terhelt. Szörnyű tereh zsűritagnak lenni. A seggük majd elhasad önnön fontosságuk tudatától.
A fél terem kómában, a másik fél dührohamkitörés előtti állapotban. Én is előhúzom a boxert, gyermekemet letakarom a kabáttal, óvom. Nem vagyunk messze az ajtótól, talán kijutunk.
Az egyik zsűritag feláll, elszánt léptekkel a mikrofonhoz siet. Mindenki megdermed: kezdődik!
Francokat. Beállítja a magasságot. Magának. De ő aztán nem beszél. (Később sem.)
Még utolsót egyeztetnek. Vitatkoznak szemlátomást, néha kacagnak, oldani próbálják a hangulatot. Pedig ha tudnák, hogy nemsokára ők oldódnak. Sósavban. Ábrándképek mindenki arcán.
Ó, szegény tanárok! Olyan ritkán fontosak. Hagyjuk meg nekik, hogy most azok legyenek. De ne az én idegeim rovására.
Aztán felállnak. Kivárják, míg csönd lesz. Majd leülnek ismét. Meg kell várni igazgatóasszonyt. Az idegek pattanásig feszülnek. Szárazon kattognak a vonatkerekek. Milyen vonat? Hát, ez a kérdés. Ez is.
Végül valaki torkot köszörül. Mikrofont állít. De nem sikerül elsőre, aztán másodikra sem. Nem rocksztár ő. Végül sejtelmesen beledörmög. Azt hiszi, szexi. Kedélyeskedik kicsit a nyomorult! Először az emléklapokat osztjuk ki. Mondja. Mindenki kap emléklapot. Mondja. Négyszáz versenyző volt. Atyaég, sóhajtom. De előtte még minden korosztály zsűritagjai előadják a benyomásaikat.
Elsötétül előttem a világ. Röpködnek a közhelyek, mindenki hosszabban beszél, mint szabadna.
Na de akkor most már tényleg kezdjük, mondja az ügyeletes jópofa. A szemét fogom kinyomni. Csak még igazgatóasszony rebeg néhány szót. Igazgató asszony feláll, kezében negyvenoldalnyi szöveg, nem bízta a véletlenre (hatpontos betűméretre bízta).
Elájulok. Hazamegyünk.

Figyelmeztető (ön)tisztázás

Mielőtt még bárki: én is voltam tanár, és törtem át szülőtömegeken gondterhelt arccal sóhajtozva, istenként a 3+2 kazettát megfordítani. Szóval egyrészt megérdemeltem ezt, másrészt a másik oldalról is ismerem a történetet: csak most innen írtam meg.