Kizárt, hogy megállíthatjuk a sorsunkon átgázoló történelmet. Kizárt, hogy valamiképpen rávehetjük: ha már nem záporoztat értünk könnyeket, legalább egyetlen apró sóhajtásra méltassa az életünket. Nem és nem, a történelem még csak hátra sem pillant, úgy robog tovább.

Vegyünk egy átlagos, jelentéktelen embert, például engem. 1972-ben születtem Pesten. Harminc évvel a világra jövetelem előtt Horthy Miklós kormányzó lóháton parádézott ugyanott, paszományos dolmányban, sarkantyúsan, oldalán karddal. Harminc évvel a születésem után atlétatrikós srácok és félig kilógó fenekű, felül csak melltartót viselő lányok mászkálnak Budapest utcáin, testékszerekkel és tetoválásokkal, kezükben mobiltelefonnal, vállukon hordozható számítógéppel.

Tizenhat évvel a születésem előtt szovjet tankok vonultak a hetedik kerületi Thököly úton, ahol felnőttem. Négy évvel a születésem előtt magyar tankok vonultak Csehszlovákiába, vérbe fojtani a prágai forradalmat. Tizenhét évvel a születésem után újratemették Nagy Imrét, kikiáltották a köztársaságot, bevezették a többpártrendszert. Tizenhat évvel a születésem előtt Pesten ledöntötték Sztálin szobrát, és emberek tucatjait ölték a Parlament előtt. Tizennyolc évvel a születésem után jelen voltam a Gellért-hegyen a hatalmas vörös csillag feldarabolásánál, és a hajam szála sem görbült.

Apám legnagyobb utazása az volt, hogy negyvenévesen, egy szocialista brigád tagjaként, három napra kijutott az NDK-ba. Én tizennyolc évesen, budai cserkészek társaságában, zsebemben világútlevéllel ott voltam a berlini fal bontásánál.

Tízéves voltam, amikor szüleim egy hallatlanul modern találmányt vásároltak: szovjet gyártmányú színes tévét. Harmincöt éves koromban már minden utcasarkon plazmatévét reklámoztak. Tizenkét éves koromig összesen két televíziós csatorna létezett: az MTV1 és az MTV2. Utóbbi csak délután négy órától sugárzott, és minden hétfőn teljes adásszünet volt. Tizennyolc éves koromban harmincnál több tévécsatorna volt fogható, mindenféle országból, műholdakon keresztül.

*

„Na kérem, most már aztán lehet tévézni!” – mondta elégedetten apám, miután a sofőr segítségével, vezényszavak és nagy szuszogás kíséretében felcipelte első emeleti lakásunkba legújabb szerzeményünket: a színes televíziót. Úgy sejtem, 1983 elején történt. Egészen biztosan 1982 decembere után, mert a szovjet első titkár, Leonyid Iljics Brezsnyev moszkvai temetésének közvetítését még fekete-fehér készüléken néztük, gyászkönnyek nélkül. A közvetítés miatt rendkívüli hétfői adásnap volt, és hamar elterjedt a vicc: Miért hétfőn temették Brezsnyev elvtársat? Azért, mert a Petőfi rádióban hétfőn van a kívánságműsor.

Nappalink sarkában tehát ott állt a vadonatúj tévé, a szovjet ipar terméke – következésképpen mázsás súllyal tornyosult, az acélállvány egészen belesápadt. Életemben először láttam színes készüléket, korábban csak hallottam róla, hogy állítólag létezik ilyesmi, valahol messze, Nyugaton, és talán rettentő gazdag magyaroknál is, a budai Rózsadombon. Úgy éreztem, immár mi is korszerű emberek lettünk.

Szegény apám is effélét gondolhatott, mert többször kijelentette, hogy ezzel az új készülékkel tévézési szokásaink az elkövetkezendő huszonöt, vagy inkább harminc évre megoldódtak. Hanem azután kissé felpörögtek a műszaki események… Ezredfordulós krakkói életem egyik maradandó élménye a domonkos kolostor kerengője. Falán ott sorakoznak a középkori püspökök portréi: a legrégebbi sarkán az 1232-es évszám szerepel, a legfrissebben az 1872-es. Mindegyiken ugyanaz a beállítás látható, ugyanaz a stílus, ugyanazok a tárgyak. Az emberek évszázadokon keresztül ugyanúgy álltak, ugyanazon háttér előtt. Majd egy merész ugrással megérkeztünk a digitális fényképezőgép, a laptop, a színképbontás, a mikrochip mega-giga világába. Kizárt, hogy mindezt naprakészen követhetjük.

Zsille Gábor