Szenzációként száguldott körbe a világban a hír: Írország fölött több repülőgép pilótája is UFO-t, azaz azonosítatlan repülő tárgyat észlelt. Fényképet vagy videót ugyan nem készítettek róla/róluk – nem is lett volna idejük, hiszen az észlelt tárgy – vagy jelenség? – becslésük szerint a hangsebesség kétszeresével mozgott a légben. Nem volt ellenséges, azaz nem állt ütközőpályára, ellenben képes volt irányt váltani. Mindezt onnan tudjuk, hogy az ír légiközlekedési felügyelet közzétette a két repülő és a forgalomirányítás között lezajlott beszélgetést.

Hogy mindenféle földönkívüli eszközök és lények léteznek, arról nagyapám győzött meg. Másodikos lehettem, amikor előadtam neki az elméletemet a repülő csészealjakról és az azokkal közlekedő idegenekről. Nagyapám falusi tanítóként nem éppen Erich von Däniken könyveit olvasgatta szabadidejében. Mégis megerősítette az elképzeléseim, mivel elmondta, hogy ő maga is látott már idegen űrhajót. A felső cserepes hídon túl, Sásverésen innen jelent meg egy nyári napon a pipelábú ember. Ami nyilván nem ember volt, sem másféle élőlény, hanem egy szállítóeszköz, bizonyára űrhajó. Csak éppen úgy nézett ki, mint egy olyan ember, akinek egyetlen lába van, s az is olyan, mint a kacsáé. Mivel nem olyan időket éltek, amelyek a kíváncsiaknak kedveztek, a falubeliek békén hagyták az eszközt, s még a helyi milicista is szerencsésebbnek tartotta úgy tenni, mintha az a valami ott sem lenne. Ha éppen mellette vitt az emberek útja, megemelték a kalapot, s mondtak egy hangos adjon istent, de ennyi – ha a pipelábú nem kötözködik, ők sem fognak. Néhány nap után aztán a pipelábú ember észrevétlenül, ahogy korábban ott termett, eltűnt.

Mármost nem komoly másodikos, aki nem hisz el egy ilyen meggyőző történetet a nagyapjának. Azóta nyilván én is láthattam százféle földi s idegen űrhajót, megannyi idegen faj képviselőjével a fedélzetükön. Elsősorban azért, mert lehetőség szerint minden olyan játékfilmet megnézek, amelynek ez a témája. Valódi idegen hajót azonban nem láttam – nem mindig lehetnek az unokák olyan szerencsések, mint a nagyapák.

Némi esélyem lett volna, ha teljesítem gyerekkori álmom, és űrhajós leszek – de nem lettem. Ami nem olyan nagy baj, hiszen az űrhajózás koránt sincs azon a fejlettségi szinten, amit a hetvenes-nyolcvanas években felelős képregényírók és -rajzolók belengettek a világnak – szerintük már kétezerben el kellett volna jutnia az embernek a Marsra, és ott kitűznie a sarló-kalapácsos lobogót. Ehhez képest a vörös bolygóra emberi kéz még nem tette a lábát. S ama vörös lobogó is hol van már… nos, ez utóbbi eljutott a megfelelő helyre, az tény.

Bezzeg ezek a pilóták. Látnak mindenféle különös dolgot repkedni a levegőben. Amúgy nem értem, miért nincs menetrögzítő kamerájuk. Akciósan négyezer, és már nem gagyi. Akkor meg tudnák mutatni, hogy né, itt repül a juefó. És mi megnéznénk, és okoskodnánk. De így… Írország amúgy is különös hely, tündérek, koboldok s még ki tudja, miféle lények (is) lakják, hát nem olyan nagy esemény, ha azonosíthatatlan tárgyak repülnek a légterében – amire a repülésirányító higgadtsága, már-már közönyössége is utal. De nem, a pilóták nem használnak fedélzeti kamerát. Mert majd bemondásra elhisszük nekik, holott a radaron nem látszott semmi…

A cserepes híd ugyan már nincs meg, de a helyére még emlékszem. Ha sok időm lesz, kiülök a Küküllő partjára egy távcsővel, s addig várok, amíg megjelenik a pipelábú ember. És bár mostanság is olyan időket élünk, amikor a túlzott kíváncsiságból nem mindig származik sok jó, bizony megkeresem az utasait. Hátha szeretik az őzlábgombát. S talán nagyapámra is emlékeznek…

Király Farkas