Időről időre elkövetem azt a hibát, hogy megnézem a közszolgálati, illetve a kereskedelmi tévécsatornákon mutogatott legkülönfélébb kvízműsorokat, melyekben úgynevezett műveltségi kérdésekre kell felelni. Ez két szempontból súlyos hiba. Egyrészt a válaszok alapján borzasztóan lehangoló képet kapunk a magyar társadalom szellemi szintjéről, másrészt rettentően bosszant, hogy mennyi pénzt nyerhettem volna, ha én ülök vagy állok a játékosok helyén. Számításaim szerint mindmáig több száz millió forintot nem vágtam zsebre.

A legborzasztóbbak azok a kereskedelmi showműsorok, melyekben celebeknek becézett közszereplők, mi több, művészek próbálnak válaszolgatni. Egyik kedvencem az ismert színész, Ernyey Béla produkciója, aki a neki szegezett kérdésre: Ki írta a Hajnali részegség című verset?, habozás nélkül kijelentette: József Attila! Az se volt piskóta, amikor Rátóti Zoltán színművész kaposvári színházigazgatóként azt a feladatot kapta, hogy sorolja fel, mely magyar megyeszékhelyeken működik színház, és nem igazán sikerült neki… Ugyanis két megyeszékhelyünk teátruma nem jutott eszébe, a Győri Nemzeti Színház nevét pedig rosszul tudta. Egy másik celebvetélkedőben a jól fizetett hírességeknek Árpád-házi királyokat kellett felsorolniuk, és elkezdtek összevissza kiáltozni férfi keresztneveket: Zoltán, Albert, Lajos, Róbert, Zoltán (ja, az már volt), Kristóf, Zsigmond… S amikor sokadiknak véletlenül jót mondtak: István, akkor a közönség hisztérikusan, fejhangon visítva ünnepelte őket – hát persze, mert a nézőtér előtt álló tapsember vezényelt nekik. Az pedig, hogy hány István nevű Árpád-házi királyunk volt, ilyen körülmények között nyilván szóba sem kerülhetett.

Milyen színű a pitypang? – tudakolták egy másik stúdióban az ismert televíziós személyiségtől, ő pedig rávágta: fehér. Mit jelent az a szó, hogy izoláció? – faggattak egy túlkozmetikázott csinibabát, aki tanácstalanul felnyögött: passz… Egy alkalommal a rivaldafényben egy fiatal férfi híresség állt (tekintete a crô-magnoni előemberét idézte), és kiderült: a kékfestésről azt hiszi, hogy az egy „kék festmény”. Sümeg városáról saját bevallása szerint még csak nem is hallott, és szerinte az valójában Süveg, mert „úgy legalább jelent valamit”. A közönség mindeközben tapsikolt és visítozott a gyönyörűségtől. Az egészet még szomorúbbá teszi, hogy a celebvetélkedők szerkesztői valószínűleg az értelmesebbeket hívják be a stúdióba – tehát az efféle ostobaságokat a celebvilág vállalhatónak minősített része produkálja, ezek a figurák még a jobbak közé tartoznak.

A helyzet sajnos akkor sem derűsebb, ha olyan vetélkedőket nézek, melyekben a válaszokat a nép, az istenadta nép leányai és fiai adják. Az egyik játékos szerint „a kotorékeb fácánra vadászik, mert a fácán az kotor”; a másik szerint száznak a tíz százaléka egy, és matematikailag meg is indokolja; a harmadik nem tudja, mit jelent az advent kifejezés, mert ő „nem tagja a református vallásnak”; a negyedik előadja, hogy kettő a köbön egyenlő hattal, mert „kettő meg kettő meg kettő az hat”. Az évek során számtalanszor felkiáltottam a képernyő előtt: ennél lejjebb már nincs! – és mindig bebizonyosodott: de igen, van. A tudatlanság mérőónja soha nem ér feneket.

Így hát az sem tekinthető abszolút mélypontnak, amikor egy huszonéves, kulturált külsejű budapesti nő a stúdióban úgy vélte: „A Nap és a Hold ugyanaz az égitest, csak nappal más a neve, mint éjjel.” És az sem a mélypont, csupán egy tanulságos eset, amit két, párban játszó huszonéves férfi produkált egy műveltségi vetélkedő negyedik körében. A kérdésre: „Hol található a G-pont?”, a következő párbeszédet folytatták: „G-pont… Te figyelj már, az nem a Blahánál van?” „Nem, az dohánybolt… A G-pont az az Oktogonnál van.” „Nem, a Blahánál!”

Ez van.

Zsille Gábor