Éppen a 2006-ban megjelent első regényemet (Jozefát úr, avagy a regénykedés) készítem elő második kiadásra. A könyvet 2004-ben írtam, extatikus örömmel és hihetetlen, lebegő, csodás állapotban; sokat köszönhetek neki, pénzt, kiadót, sikert.

Csakhogy ahhoz a változathoz képest, amelyet a gépemen őrzök, a kéziraton még két korrektúra is volt (pdf-ben), és az nekem elektronikus formában nincs meg. Választhattam: veszek egy kinyomtatott könyvet, és összenézem sorról sorra a gépemben őrzött variánssal, vagy veszek egy kinyomtatott könyvet, és újra begépelem az egészet.

Kicsit vonakodva az utóbbi mellett döntöttem, arra gondolva, hogy legfeljebb menetközben majd javítok rajta itt-ott.

Nehezen láttam hozzá, bevallom, sokáig halogattam.

Ami azonban ezután történt, az maga a csoda. Ugyanis a kelletlen munkából elmondhatatlan élvezet lett: most már direkt lassan csinálom, csak egy-két bekezdést haladok naponta. Mert ha hiszik, ha nem, gépelés közben újraélem a megírás minden csodáját és örömét. (Ugyanebben a könyvben írtam anno, hogy az olvasás ideális sebessége a gépelésé: az összes könyvet, amit elolvasunk, le kellene gépelnünk, mert akkor értjük meg igazán minden sorát, minden fordulatát, az alkotás minden csínját és bínját.)

Emlékszem arra, hogy indultam el a történettel (nem terveztem el semmit, bátran, hályogkovácsszerűen nekirugaszkodtam, és csak írtam, írtam, remélve, hogy valahol kerek lesz), hol voltak az elbizonytalanodási pontok, egy-egy félmondat vagy hirtelen ötlet segítségével hogyan segítettem magamon, és hogy iramodott, gurult tovább a sztori. Még a lélegzésre is emlékszem közben, arra, mikor mentem ki cigizni, és bár sok megtorpanás nem volt, azért a cigi hiányzik, az nagyon kellett, igen, jaj istenem, nagyon…

A másik tapasztalat már nem ennyire kellemes: azt gondoltam ugyanis (mivel közel tizenöt év telt el a könyv megírása óta, megszerkesztettem közben ezer könyvet, elolvastam tízezer másikat, bölcsebb lettem és okosabb), hogy átírom most, és még sokkal jobb lesz!

De az a helyzet, hogy nem tudom átírni, szinte sehol. Egy-két helyen javítok, vagyis csak beleírom először az eredeti verziót, majd utána hogy mire cserélném, és kiemelem sárga színnel, hogy majd a végén, egy ihletett pillanatban döntéseket hozzak… de nemigen látom, miként tudnám jobbá tenni. Ne gondoljanak nagy dolgokra, csak ilyenekre: a régi verzióban az „olyan” szót használom, de a mostani eszemmel ezt „oly”-ra cserélném, mivel úgy jobb lenne a mondatritmus. Igen ám, de nyomban el is bizonytalanodom: érzem ugyanis az „oly” kényeskedő affektálását, ami mégsem illik a mondatba, de már nem jó az „olyan” sem, mégis azt fogom megtartani, azt hiszem, mert annak idején, a megírás szinte együltben való extatikus végrehajtása közben NEM TUDHATTAM ROSSZUL. Igen, hályogkovács voltam, ez volt az első regényem, itt tanultam a regényírás mesterségét, de valami csodálatos arányérzék, valami spontán és elegáns visszafogottság megakadályozott abban, hogy „oly”-t használjak ott, ahol nem kéne, nem kellett.

Csodálom akkori önmagam, az az igazság.

Sóvárogva és irigyen gondolok arra a magabiztosságra, amivel megírtam ezt a könyvet. Nincs benne semmi kiszámítottság, csak fickándozó öröm és boldogság, és jó mondatok és szabadság és lubick. Nem lesz már soha ilyen, félek. Mostanában mindent kiszámítok, profibb lettem és sterilebb, valahogy azt kéne visszahozni, „azt a szép, régi asszonyt”… Ha másképp nem, akkor legalább azzal, hogy az újragépelés során ismét átélem mindazt, ami ott és akkor történt: ihletett állapot volt, szent és boldog őrület, ihletisten, mindjárt elsírom magam.

Ha Önök is írtak könyvet, gépeljék be újra, és meglátják: mennyei örömökben lesz részük.

Nagy Koppány Zsolt