Ínycsiklandó étkezésekről sokan feljegyeztek ezt-azt, ám a műfaj örökös bajnoka az óbudai mester, Krúdy Gyula. Neki köszönhetően vált megkérdőjelezhetetlen ténnyé, hogy az irodalom és a gasztronómia testvérek, de minimum közeli rokonok – és itt nem kizárólag a Szindbád húsleveses, velős csontos jelenetére gondolok, Latinovits Zoltán előadásában. Például 1915-ben a következő mondatot vetette papírra, Emlékezés a lengyel levesről címmel: „A jó eledelekről, pompás ebédekről, emlékezetes vacsorákról, nevezetes levesekről és pecsenyékről, amelyek az ember életében régmúlt időben előfordultak, éppen úgy naplót kellett volna írni, mint a szerelemről.” Majd áttér a konkrétumokra, jelesül egy hajdani vacsora részleteire: „A grófnő válla fénylett, mint a régi kis olasz templomban a csodatevő szent kép, és emlékezetem szerint kegyes volt velem társalogni egy régi erdélyi főúrról, valamint felvilágosított, hogy a legszebb imakönyvet Hock Jánoson kívül Orczy Tekla bárónő írta. Ekkor szokatlan nagyságú, dupla üvegből francia ó-pezsgőt öntött poharainkba a házigazda. A kristályban a gyöngyök szinte egy hallhatatlan zene ütemeire, a nagymazur lépéseiben szállongtak, mint a grófné repkedő, elmés szavai.”

Az ám, hazám, a gyomor gyönyörűsége akkor nyeri el teljes értelmét, ha a kanál és a villa tányértól szájig ívelő röpködése mellett néhány elmés szó is elhangzik. Mindezt azért írom, mert könyvespolcomat rendezgetve kezembe akadt az 1906-ban Brassóban született Horváth Ilona szakácskönyve – igen, a legendás mű, amely már több mint húsz kiadásban látott napvilágot. Nemzedékek nőttek fel rajta, szinte minden háztartásban akad belőle egy példány. A férfiak számára is érdekes olvasmány, tudniillik nem pusztán recepteket kínál, de életszemléletet és bölcsességet is. E szempontból legtartalmasabb a bevezető fejezet. „A konyha a gazdasszony tükre” – jelenti ki Ilona, majd hozzáteszi: „Az otthon békességének kulcsa az asszony kezében van, és rajta áll, hogy a családi asztalon minden tál étel egy-egy szerelmi vallomás legyen.”

Néhány bekezdéssel később a pirospaprikáról, melyet manapság a leghíresebb magyar fűszernek tartunk, váratlanul kiderül: termesztésével csak a 17. században kezdtek foglalkozni a pesti füvészkertben, és kizárólag gyógynövénynek tartották, bőrbetegségeket orvosoltak vele. Főzésre az 1700-as évek végén kezdték használni, török bors néven. És azt tudták, hogy a dió súlyának több mint fele olaj?

Horváth Ilona családjának több tagját is közelről ismerem. Így került hozzám a híres szakácskönyv 1956-os kiadásának egy felbecsülhetetlen példánya, melyet a néhai sógornő, bizonyos Lujza néni használt. E megbarnult kötet belső borítóin ott sorakoznak a különféle házi receptek, Lujza néni saját gyűjtésében, gondos kézírásával. A teljes barátnői kör, több nemzedék kikristályosodott tudása. Ez ám a kincs! Lenyűgözve böngészem a bejegyzéseket: „Fügebor (Hoffmanné); Tejfeles piskóta (Sziszi); Vizes piskótatorta (dr. Pálfiné); Apró sütemény (Piritől); Püspökkenyér (Teruska-módra).” Na tessék, nem kizárólag zseniális szonettekkel, de egy piskótatorta révén is fennmaradhatunk az emberiség emlékezetében!

A testi tápláléknak természetesen sok köze van a szellemi munkához, mi több, a valláshoz. Lengyelországban például rendszeresen jelennek meg apácák által, a kolostori konyhák leleményeiből összeállított szakácskönyvek. Egy idős plébános pedig azt mondta nekem Lendván: „Én hiszek a test, a lélek és a szellem hármasságában – csak éppen nem mindegy, hogy az ember szellemes, lelkes vagy testes.”

Zsille Gábor