Négy nagyon bátor írót ismerek és kötök összes ezennel néhány hevenyészve meghúzott segédvonal mentén. Nézzék csak ezt a gyönyörűséget: „az olvasók azt silabizálják ki az íróból avagy a műből, ami nekik kell, a többit eleresztik. de az, amit kisilabizálnak, az kell nekik legkevésbé, és amit eleresztenek a fülük mellett, az kell a legjobban. akárhogy is van, mindez segít abban, hogy kifejezzem picinyke szent gondolataimat, de ne turkáljanak benne, mert ha fölfognák, többé nem léteznének alkotók, mindenki ugyanabban a szarkübliben kotlana. a dolgok jelenlegi állása mellett én ülök az enyémben, ők az övékben, miközben azt hiszem, hogy az enyém kevésbé bűzlik.” Vagy: „Amerikában 2000 ember olvasott verseket, és közülük 900-at szavakkal vagy a könyvek kiállításával át lehetett verni és rá lehetett bírni, hogy vegyenek is verseskötetet. Az öregfiú reszortja volt a kivitelezés, az enyém pedig a szavak.” És még egy: „A legtöbb íróban egyszerűen nincs meg, ami kell, és soha nem is lesz. Hiába nézünk körül, föl vagy le, hátra vagy még hátrébb – nincs. Csak egy rakás kókler. Ha pokolra jutok, biztos, hogy csak írókkal fogok találkozni odalent. És ennél semmi sem lehet rosszabb.”

Tudják, ki írta ezeket? A „fenségesen szemtelen Bukowski”, ahogy önmagát nevezte.

Ezzel a bátor, hetyke, sőt egyenesen pimasz hanggal, amelyik nem csak a szentségtörés, de a polgárpukkasztás és botránykeltés határát is súrolja, még három másik szerzőnél találkoztam – persze, sokkal több szerzőnél láttam ilyen sorokat, mondatokat, de azt hogy az egész életművön átvonuljon, nos, olyat csak három másik szerzőnél.

Legkevésbé erőteljesen és karakteresen Tersánszky Józsi Jenőnél mutatható ki, és nála is elsősorban csak a Kakuk Marci-történetekben. Ő ugyanis annyira sokféle, hogy ez a jellemvonása csupán afféle színezék, egyéb érdemek, ha nem is szorítják ki, de jelentősen árnyalják ezt a… piaci hangot. A Bukowskiéhoz hasonló szemtelenségi könyörtelenséget lehet látni aztán Irvine Welsh-nél, akinek az egész életművét belengi ez a hang, és akár egyes szám, első személyben, akár egyes szám, harmadik személyben szólal meg, egyneműen és jól azonosíthatóan ugyanolyan mindig – a Trainspottingban éppen úgy, mint mondjuk a Mocsokban, vagy az egyneműségében is csodálatos életmű szinte bármelyik darabjában (talán csak A sziámi ikrek szexuális élete című regényben törik meg kissé, ott is csupán a második felében, de addig szárnyal).

És ugyanilyen karakteresen megtalálható Karácsony Benő teljes életművében, elsősorban a Felméri Kázmér-regényekben (Napos oldal, A megnyugvás ösvényein), de a Pjotruskában, sőt a novellákban is. Én nagyon elfogult vagyok Karácsony Benővel szemben, de még ez az elfogultság sem kell ahhoz, hogy ki merjük jelenteni: ő volt talán a legkeményebb mind közül. Nagyjából egy időben született a Pjotruska az első Kakuk Marci-történetekkel, ami felveti annak lehetőségét, hogy a korszellemben lehetett valami, de a vegytisztább és mégis kidolgozottabb nagypálya talán Karácsonynál érvényesül igazán. Hogy miért? Mert ő mindig megtartja az ironikus távlatot és távolságot, és végig elegáns marad – ez senki másnak nem sikerült rajta kívül.

Mégis talán a legvisszafogottabb is, jóllehet megőrzi a hetykeség frissességét (amennyiben van ilyen). És persze ne felejtsük el, hogy volt közben egy második világháború, amely megkeményítette a lelkeket – a második világháborút követő megjelenések és könyvek már csak azzal a brutális durvasággal tudtak megszólalni, amivel Bukowski.

És hogy mi ebből a tanulság? Túlzás lenne azt mondani, hogy semmi. Inkább: a szövegbátorság mintázatai átívelnek korokon és háborúkon, és amennyiben egész életművekre jellemző eredményt adnak, az bizony nemcsak tiszteletreméltó, hanem fölöttébb élvezetes jelenség is.

Nagy Koppány Zsolt