Rokonszenvvel, mi több, a ráismerés örömével olvastam itt, a Zsurnál rovatban Nagy Koppány Zsolt múlt keddi tárcáját. Igen, a ráismerés jóleső izgalmával, mert kollégám a könyvvásárlás nehézségeiről ír: hozzám hasonlóan neki is rendkívül fontos, hogy a kiszemelt kötet makulátlan állapotú legyen, a pénztáros ne bánjon vele durván a vonalkód leolvasása során, ne karistolja a hátsó borítóját a kütyüvel, s végül érzéssel tegye le a pultra. Nem szándékom tromfolni, de az én helyzetem sajnos egy fokkal nehezebb, ugyanis a kifogástalan állapotot még az antikvár könyvektől is elvárom. Ez jelentősen csökkenti, ám nem nullázza le az antikváriumi vásárlási esélyeimet.

Otthoni könyvtáramat nagyon szeretem rendezgetni, leltározni, „csak úgy” alapon átszervezni. Az állomány ráérős pakolgatása, az egyes kötetek kiemelése és találomra felütése, a tétova beleolvasásból induló elmerülés, először állva, később a padlón kuporogva, végül az est beköszöntével villanyt gyújtva, lehuppanva a kényelmes fotelba: ez egy házi gyűjtemény megmozgatásának valódi értelme. Nem csoda, hogy néhány nappal ezelőtt ismét elkezdtem átrendezni a polcokat. A verseskötetek helyet cserélnek a magyar szépprózával, az életrajzok pedig átköltöznek a filozófiai művek alá, Theophrasztosz és Simone Weil szomszédságába, hm, éppenséggel nem rossz környékre… A szellemi diplomatanegyedbe. És két polctörlés között felfedezőként lapozgatok, kalandozom.

Az antikvár könyvek némelyike hatalmas kincs, mert egyszerre hordozza a világtörténelmet és az irodalomtörténetet. Legérdekesebbek azok a példányok, melyeknek belső címoldalára akár a szerző, akár a vásárló névre szóló ajánlást, feljegyzést, kommentárt írt. Sokszor már az is kellően beszédes, ha a tulajdonos egyszerűen odakörmölte a nevét.

Könyvtáram egyik legbecsesebb darabja Márai Sándor dedikált műve, a Mágia. A Révai Kiadó jelentette meg 1941-ben, a híres Márai-sorozat részeként. Ennek a vászonba kötött sorozatnak (mely nem mellékesen a második világháború éveiben került a boltokba) mindahány fennmaradt példánya sokat mesélhetne. Hiszen túlélték a főváros bombázását, ki tudja, miféle pincékben és romos lakásokban; átvészelték a beszolgáltatós-bezúzós sztálini időket, amikor a „polgári dekadens” Márai nevét sem lehetett kiejteni; megúszták az 1956-os szovjet pusztítást – s azután még hűségesen várakoztak néhány évtizedet, hogy valamelyik Múzeum körúti antikváriumban kínálják magukat. Az én Mágiám szép állapotú, dedikált példány, a töltőtollal írt szöveg csak annyi: „Fodor Gyulának barátsággal Márai Sándor.”

Még izgalmasabbnak találok egy másik Révai kiadású Márai-művet, egy szellemes tárcagyűjteményt, címe: Kabala. Szintén a világháború idején látott napvilágot. Borítóján valamilyen pohár, vélhetőleg egy söröskorsó barbár nyoma. A második oldalon rendezett betűkkel rótt ajánlás: „Emlékül Micikének: Iván. 1944. XI. 22.” Istenem, sóhajtok fel, vajon mi történhetett Micikével és Ivánnal? Hiszen alig öt héttel később már tombolt Budapest ostroma – túlélték-e a bombázást, vagy egy bérház romjai között haltak? Bántották-e Micikét a megszálló vöröskatonák? S ha Iván és Micike végül épségben előkerültek az óvóhelyről, utóbb mi történt velük? Maradtak vagy emigráltak? Melyik földrészen lehet a sírjuk? Emlékezett-e Micike az ő Ivánjára?

S ez még nem minden. Iván bejegyzését a könyv második tulajdonosa – már nem töltő-, hanem golyóstollal – brutálisan áthúzta, a szomszéd oldalra pedig saját nevét írta: S. Gáspár Éva. Az ő betűi már csúnyábbak, idegesebbek. Harmadik tulajdonosként félve biggyesztettem alá a nevem.

Zsille Gábor