Mielőtt magamévá tennék egy könyvet (ami persze csak annyit tesz, hogy az enyém lesz, vagyis megvásárolom), elképesztő és sokakat (különösen a könyvesbolti eladókat) halálra idegesítő alapossággal nézem át a kiszemelt példányt, s kötök bele minden pici rendellenességbe: megvizsgálom a címlapját, a hátsó fedelét, felülről megnézem a gerincet, kötést (ebben a fázisban szokott kis meghajlás, alig észrevehető, de bosszantó hiba szem elé kerülni, ami miatt vissza kell cserélni a kötetet), alulról ugyanezt, és bizony gyakran a polcon lévő összes, olykor tucatnyi azonos példányt végignézem, amíg találok egy viszonylag hibátlan, minden sérüléstől menteset – sőt előfordul, hogy nem találok ilyet, s másik boltba kell mennem.

Ha végül mégis megvan a viszonylag tökéletes, hibátlan és sérülésmentes darab, akkor azt már nem szívesen adom ki a kezemből: gyűlölöm nézni, amint a boltos szétfeszíti, leolvassa a vonalkódot, ütni tudnék! Volt már rá példa, hogy ilyen könyörtelen manuális beavatkozást (igen, tudom, az egész könyvezés, könyvujjazás stb. erős átfedést mutat a szexszel – ez így van jól) követően lemondtam a könyvről, a boltos meg a hajára kenhette a megkezdett tranzakciót.

Ezután még haza kell szállítani a könyvet úgy, hogy lehetőleg ne gyűrődjön meg a sarka, ne keletkezzen rajta semmiféle sérülés, mert akkor már sokkal nehezebb visszacserélni, valóságos érv- és/vagy fegyverarzenált kell bevetni a vonakodó boltos meggyőzésére. Ha sikerül hazaérni, nagy baj már nem történhet. Ott már polcra kerül, és senki nem piszkálhat hozzá. (Egyszer hozzápiszkált egy illetéktelen kéz A könnymutatványosok legendájához, és a védőborítót egy helyen megsértette. Azóta némán sikoltó mementóként nézek e „könyvhelyre”, mely emlékeztet: vigyázni, vigyázni, vigyázni, soha elég óvatos nem lehetsz, senkit a könyv közelébe ne engedj!)

Na de miután elmúlik a megszerzés fölött érzett öröm, jön a második fázis, ami nemcsak némileg különbözik az elsőtől, hanem egyenesen annak az ellentéte: a könyv belakása. És ez nem azt jelenti, hogy jóllakik szegény könyv, hanem hogy birtokba veszem és elterpeszkedem benne. Így: először is belefirkálok ceruzával, fontos részeket kiemelek, a hátsó lapon emlékeztetem magam, mi hol van. Az sem baj, ha egy icipicit meggyűrődik, hiszen azt én követtem el, nekem szabad (a boltban persze nem szabad, ott, ha én gyűröm meg, akkor is visszacserélem, ugyan nem szép dolog, de hát nem is tetszik érdek nélkül). Aztán: ha van benne vékony madzagocska, afféle könyvjelző, azt egy körömágyápoló ollóval én onnan bizony kiműtöm. Az én könyvemen és könyvemből csak az fityegjen ki, amit én akarok vagy tettem oda, ne az, amit a kiadó. (Innen is meg lehet ismerni a könyveimet: nincs vászonkönyvjelzőjük, ami amellett, hogy folyton kifoszlik, rémesen idegesítő is.)

Végre használom a könyvet. Szeretem. Az enyém, az enyém lett, mindenki másétól különbözik, nem cserélném el egyetlen, nála szebb vagy kevésbé használt kötetre sem. Csodálatos szimbiózisban fogunk létezni mostantól egészen addig, amíg egyikünk végleg szét nem foszlik.

Nagy Koppány Zsolt