Rohangálok, mint a mérgezett egér – ez hungarikumnak tűnik, nem találtam megfelelőjét az általam ismert nyelveken. Szóval rohangálok (nem igaz: kocsival furikázok) össze-vissza a budai agglomerációban, lakást kell vásárolni, méghozzá gyorsan. Habent sua fata poetae… Láttam már kis lakást, nagy lakást, sárga lakást, zöld lakást, tiszta lakást, piszkos lakást, kocka lakást és gömbölyű lakást, valamint lakás lakást és nem-lakás lakást. Mi jöhet még…

Közben megismertem számos kisboltot, megfordultam két-három plázában, megtekintettem több buszmegállót, bejártam néhány vasútállomást, és leszidtam tucatnyi álcába burkolt fekvőrendőrt.

Így futottam bele két ritkaságszámba menő felvonulásba – ennyi kultuszautót egyetlen napon, de talán az utóbbi év alatt sem láttam országúton. Trabant – ezt a nevet hallva mindenkinek megdobban a szíve, s talán kicsit félre is üt a ritmusa, mint az említett autó kétütemű motorjának blammbalambammja. Hát még ha húsz-huszonöt Trabi pöfög el a szeme előtt – mintha jó nagyra nyúlt időbuborék suhanna végig az úton…

Cs. büszke volt a szerzeményére. Évekig járt seftelni a nyugati szomszédok fővárosába: árult kínai pólót és népi szőttest, gyöngyfüzért és asztalterítőt, kesztyűt és kucsmát, s még a jó ég tudja, miket. Végül aztán, családi jóváhagyással, nemcsak árulni utazhatott ki, hanem vásárolni. Autót. Kocsit. Sajátot. Na jó, nem teljesen sajátot, hiszen megvoltak a családi tervek a használatára – de akkor is. Cs. lelkesen újságolta a nagy hírt a cimboráinak, szent esküvel megfogadva, hogy bármit vesz, csak Trabantot nem. Mindenki helyeselte a döntést – tényleg, Trabant, hát az egy vicc. Nagyjából egy hét után jelent meg újra Cs. a presszó teraszánál, egy sárga kombi Trabantból integetve…

Hamarosan kiderült, hogy a kocsit Cs. családja kifejezetten munkaeszköznek tekinti, személyes kiruccanásokra nem engedélyezik használatát. Nagy keserűség emésztette Cs-t emiatt, panaszkodott is rendesen jobbra-balra. A keserűség edénye egyre csak telt, mígnem ahogy ez történni szokott, egyszer csak kicsordult. Cs. meghívta H-t frissen lefejtett borának megkóstolására. Poharaztak egy ideig – addig, amíg Cs. felbátorodott, s úgy döntött: eddig és ne tovább, a Trabit önhatalmúlag használatba veszi. H-nak nem volt ellenvetése, sőt. A papír Jaguárt eltolták kétsaroknyira a lakásától – nehogy felébredjen valaki a motor hangjára. Ott aztán Cs. bátran beindította, s H-val boldogan elindultak valamelyik közeli település szórakozóhelyére. Sosem érkeztek meg, egyik kanyart a Trabi nem akarta bevenni, inkább nekiment egy fának. Stoppal érkezett haza Cs., H. meg a pótkerék. Véletlen volt-e vagy sem? Cs. alatt később kettétört egy Renault, még később árokban kötött ki egy Daciával, annál is később pedig a Mercedesét kellett két traktorral kivontatni a répaföldről. Véleményem szerint valamiféle átkot vett magára azzal a kombi Trabanttal. Honecker elvtársét talán…

Nagy lelkesedéssel magyaráztam a gyerekeknek, hogy Trabi így és Trabi úgy, hogy a karosszériáját műgyantába kevert gyapotból meg mindenféle hulladékból gyártották, hogy a Go, Trabi, go! film milyen nagyszerű komédia, hogy Trabanton szállni élvezet, s hogy a nyolcvanas években együttes is zenélt Trabant néven.

Bizonyára nagyra értékelték az istenek a lelkesedésem, mert szűk félórával később egy újabb konvojjal hozott össze. Ferrarik burrogtak sűrű egymásutánban, tizenegynéhány piros és két-három fekete. Egy-egy darabjuk többe kerül, mint a teljes Trabi-csapat – ha összeadnánk az értéküket, nagyjából annyit kapnánk, mint amennyit hazánkban egy év alatt szőrtelenítésre költenek a hölgyek.

N. áll az autószalonban. Nézi a piros autócsodát. Néhány hónappal korábban még javában működött a helységben a város népszerű kávézója. Most meg – ezek a kilencvenes évek…

– Jó napot!

– Jó napot kívánok.

– Tessék mondani, mennyibe kerül a kocsi?

– Az attól függ.

– És pedig?

– A részletektől.

– Az alapmodell mennyi.

– Nos – és mond egy összeget –, de önnek nem adunk el.

– Aha. Ennyi pénzem nincs. De ha lenne?

– Az nem elég, ugyanis igazolnia kell, hogy fent tudja tartani. De önnek akkor sem adnánk el.

– Értem. És ha volna?

– Van önnek legalább egy általunk gyártott autója? Ez is feltétel.

– Nincs. De ha volna?

– Járt már Maranellóban, a gyárban?

– Nem. De tegyük fel, hogy igen.

– Nos, önnek akkor sem.

– Mégis miért?

– … Köszönjük, hogy meglátogatta szalonunkat.

Egy napra ennyi lakásnézés és ennyi kocsicsoda épp elég, irány az albérlet. Marinetti, az olasz kolléga verse jut eszembe: Te egy acél-faj szilaj istene, / nagy messzeségtől részeg Autó, / ki rémülten zörömbölsz és vicsorogva harapod a zablád! Vajon mit szólna a Ferrarikhoz? Valószínűleg becsinálna tőlük. Na és a Trabantokhoz? Na?

Király Farkas