Ne becézz, mondom, ne becézz, emelném fel a hangomat legszívesebben, valahányszor meghallom, hogy… Koppányka. (Vagy bárki másnak a nevét – becézve.)

A becézésnek megvannak a maga fokozatai: kisgyerekkorban még akár jól is állhat, bár nehéz bármit kezdeni az olyan alakokkal (szó-alakokkal), hogy Móni vagy Mónika – többek között ezért hívják a lányomat Zselykének, ami nem a Zsely becézett alakja… A fiam pedig Marci, és nem szólítja senki Marcikának, vagyis ritkán, azaz csak egyszer, ez is örömmel tölt el. (Oké, a Marci már önmagában becézett alak, ám ez itt nem abszolút-ór(atór)ium, csupán élet.)

De még egyszer mondom: gyerekkorban – szinte – minden belefér. S persze senki nem várja el egy édesanyától, hogy megtartóztassa magát, és – ha már székelyek vagyunk – például a kedves Ábrahámka és Mózsika helyett a zord Ábrahám és Mózes néven nevezze gyermekét, gügyögéskor. (Nincs kőből a szívünk!)

Ám amikor valaki felnőtt embereket kezd el -ka, -ke végződésű nevekkel, kicsinyítőképzősen megszólítani, az nagyon dühítő.

Durva rendszertani beosztás szerint ilyenkor a következő három eset foroghat fenn:

1. A becéző azt szeretné, ha a körülötte állók közül mindenki megtudná, hogy ő bizony éppen annyira jóban van a becézett, de JELEN NEM LÉVŐ hírességgel, hogy megengedheti magának ezt a becéző alakot. Általában olyankor szoktak felvágni ezzel, amikor ismerik ugyan az illető hírességet, egyszer már szinte kezet is ráztak vele, de valójában sosem söröztek együtt, csak a beszélő szeretné, ha mindenki számára úgy tűnne, mintha. Úriemberségi okokból nem mondok magyar – ismert – neveket, de megvilágítom egy hollywoodi példával: képzeljük el, hogy egy feltörekvő kezdő színész, aki már egyszer játszott harmadik ajtónálló szerepet is annyi szöveggel, hogy állj, ki vagy, szóval ez a színész hasonszőrű színészek körében mondjuk Mel Gibsont egyszerűen Mel Gibsonkaként emlegetné. Esetleg Melke Gibsonkaként. (Tudom, nyugi – angoltanár vagyok –, hogy az angolban nem becézünk, vagyis nem így. Ez csak példa.) Ilyen pofátlan majomból kevés van, de azért akad.

2. A második csoport a legnagyobb. Ők azok a becézők, akik le akarnak alacsonyítani, esetleg meg akarnak alázni a becézéssel. Egy kis -ka, -ke, és az ember máris összébb húzza magát, hiszen ő csak -ka, -ke, és akkor lehet neki feladatot adni, jobb alkupozíciót elfoglalni vele szemben, frusztrációt okozni neki, lekaszálni engedékenysége selymes füvét, és feletetni a marhákkal. Nemigen van mit kezdeni velük, általában nem lehet kikérni a becézést, mert akkor durcásan megsértődnek, és a lehető legrövidebb úton bosszút állnak. Azért különösen veszélyesek, mert átragad róluk a becézés másokra is, egy akármilyen ranglétrán mondjuk a becézett alakok alatt található emberekre (vagy a korban sokkal fiatalabbakra), akik aztán nyakló nélkül, jóindulatú-bugyután szintén becézni kezdik az embert, és hatvanévesen is még Gézuka lesz, ha tetszik neki, ha nem.

3. A harmadik kategóriába tartozó emberek vannak a legkevesebben. Ők azok, akik TÉNYLEG szeretik a becézett illetőt. Nekik aztán mindent szabad: ők pontosan érzik a fékeket és ellensúlyokat, és még akkor sem sértődnének meg, ha azt kérnénk tőlük: ne tegyék. Ne becézzenek. De tőlük sosem kérünk ilyet, boldogok vagyunk, ha halljuk. (Mert mikor nem mondják, akkor is halljuk.)

Tehát ne becézz, mondom, ne becézz, ha nem ez a dolgod.

Ez csak keveseknek dolga, egy kezecskémen meg tudom őket… számikálni.

Nagy Koppány Zsolt