Pedagógusok csoportjával utazom egy buszon, többségük magyartanár. Szegedtől Budapestig nem rövid az út, és hogy észrevétlenebbül peregjenek a kilométerek, útitársaim örökbecsű iskolai tévedéseket és nyelvbotlásokat idéznek fel. S mivel e tanárok kivétel nélkül deres hajúak, sok évtizedes tapasztalattal a hátuk mögött, bőséggel van miből meríteniük. Egymást váltva sorolják a diákok szülte bumfordiságokat, például: „Móricz Zsigmond jól ismerte az egyszerű népet, mert már gyermekkorától két lábon járt.” Egy diáklány verselemzése szerint: „Petőfi Sándor versei általában párhuzamos sorokból állnak.” Egy másik elemzésben: „Az idős Arany János verslábai már nem voltak a régiek.”

Mondom, évtizedek alatt begyűjtött aranyköpések repkednek az utastérben. Íme: „A bontakozás körvonalai már kezdenek kirajzolódni.” Vagy: „József Attila fiatal korában több alkalommal öngyilkosságot követett el.” Továbbá: „Arany János egy időben komolyan foglalkozott a megőrülés gondolatával.” Egy rendkívül figyelemre méltó, tudományos értékű tétel: „A jelkép lényege a szimbólum és a jelkép.” S egy bűbájos butaság: „Vak Béla király átlátott a főurak szitáján.”

Suhan velünk a járgány, máris Kecskemétnél vagyunk. Két kacagás között alig győzök jegyzetelni. Egy szemüveges, hetvenötödik évét taposó tanár valódi gyöngyszemet nyújt elénk egy nyolcadikos nagydiák fogalmazásából: „József Attila, miután elvégezte a négy polgárdit (igen, így, d-vel – ugyebár Polgárdi egy Székesfehérvárhoz közeli település), szóval, miután elvégezte a négy polgárdit, fölment Párizsba, és ott megismerkedett olyan híres francia költőkkel, mint például Gőte.”

Az érettségi írásbeli dolgozatok valóságos kincsesbányák. Például: „A Brontë nővérek összesen négyen voltak – a kettő közül az egyik előbb, a másik később halt meg.” Egy másik diák szerint: „Kevéssel azután, hogy meghalt, Ivan Iljics viselkedésében jelentős változás következett be.” Megint más szerint: „Petőfi Sándor 1823-tól 1849-ig született.” Valamint: „Jókai Mór a műveiben rengeteg magyaros nyelvezettel él.” A következő mondatban pedig egy érzékeny lelkű, éleslátó zseni nyilatkozik meg: „Az Ágnes asszony című Arany-ballada egy olyan asszonyról szól, aki a patakra járt mosni.”

Mindez alapvetően mulatságos – ám megfontolandó, hogy az összdiáksági butaság a tanulmányok végeztével nem illan el: a felnőtt fejekben is makacsul tenyész… E szitáló szomorúságot elűzendő, hogy felhőtlen hangulatban érkezzünk a fővárosba, viszonzásul én is megosztok egy történetet utastársaimmal. Személyesen az illető paptól hallottam, tehát igaz.

Hittanóra a szekszárdi plébánián, 1980 derekán. A középkorú plébános aznap a tékozló fiú evangéliumi történetét tanította az első szentáldozásukra készülő gyerekeknek. Előadta, hogy a tékozló fiú elhagyta atyját, elherdálta az örökséget, s végül nincstelen disznópásztor lett. Azt, hogy éhsége miatt már a disznók moslékát is megette, a pap a gyerekekkel akarta kitaláltatni. Feltette a kérdést: „Mit gondoltok, ez a tékozló fiú meddig süllyedt a nagy nyomorban?” Néma, feszült csend. „Gyerekek, hát mit esznek a disznók?” Nincs válasz. „Gyerekek, gondoljatok valami rettentő szörnyű dologra!” Nincs válasz. „Gondoljatok valami nagyon gusztustalanra!” Az első sorban egy szőke kisfiú úgy jelentkezett, majd kiesett a padból: „Plébános bácsi, már tudom! A Szovjetunió!”

A hittanóra után, már négyszemközt, órai munkájáért a fiúcska piros pontot kapott.

Zsille Gábor