Nyáron különféle utazások színesítik a megszokott hétköznapokat. E célnak a néhány napos, nem túl messzire tett kiruccanások is tökéletesen megfelelnek: a feltöltődés, a szellemi gazdagodás fontos lehetőségei ezek. Ahogy a franciák tartják: a kis utak nagy eszméket szülnek. E gondolat jegyében évek óta arra törekszem, hogy az egybefüggő, több hetes nyaralás helyett rövidebb, különböző helyszínekre épülő programjaim legyenek. Például évről évre részt veszek Tokajban a Magyar Írószövetség által szervezett írótábor tanácskozásán. Ezt a fontos irodalmi műhelyt éppen születésem évében, 1972-ben alapították, vagyis egyidősek vagyunk, együtt vénülünk. S mivel a helyszín leghíresebb borvidékünk központja, magától értetődő, hogy a száznál több egybegyűlt költő, író s egyéb „irodalomcsináló” nem kizárólag komoly üléstermi elmélkedéssel tölti az időt, de arra is ügyel, hogy esténként verseket hallgasson, irodalmi folyóiratokkal ismerkedjék, úgy általában pedig jóféle szamorodnit, furmintot és aszút csepegtessen.

Az idei tokaji írótábort a mögöttünk hagyott héten tartották, vezértémája az első világháború időszaka volt. Ezúttal nem lehettem jelen, mert Lakitelekre szólított a kötelesség, a Németh Lászlóról elnevezett műfordítói táborba, ahol a lengyel műhely munkáját vezettem. Ez az immár harmadik alkalommal megrendezett népfőiskolai képzés nagyon fontos ügyet szolgál: a műfordítók utánpótlását, vagyis fordításirodalmunk folytonosságának, szakmai színvonalának biztosítását. A küldetés szépségét fokozza, hogy itt nem a világnyelvekre összpontosítanak, hanem a szomszédos népek irodalmára, a kelet-közép-európai együttműködésre. Emelkedettebb szóval: testvériségre. Hiszen akinek a nyelvét, kultúráját ismerem, azt nem gyűlölöm.

Augusztus huszadika, Szent István ünnepe fogékonyabbá tesz a nemzeti sorskérdésekre, a történelmi múltra. Nálam ez többnyire abban nyilvánul meg, hogy jobban figyelek a lengyel–magyar barátság részleteire, hétköznapi megnyilvánulásaira – nem bújhatok ki a polonista bőrömből… Például Lakiteleken nagy örömmel nyugtáztam, hogy a tábor története során most először lengyel diák is volt: az egyik legrangosabb európai intézmény, a Jagelló Egyetem magyar szakos hallgatója egyhetes képzésünkön fejlesztette a nyelvtudását. Jó volt látni, milyen otthonosan mozgott a magyar diákok között.

Ami pedig Tokajt illeti, lengyel fronton ez hazánk egyik legfontosabb települése. Kissé sarkosan, de tényszerűen fogalmazva: történelmi borvárosunk évek óta a lengyel és szlovák turistákból él. Főként a lengyelekből. Az utcán sétálva, a borozókban fülelve lépten-nyomon lengyel szót hallani – már-már Krakkóban érezhetem magam. Mindamellett a kultúra is megteremti a kapcsolódási pontokat. A Tokaji Ferenc nevét viselő helyi gimnázium és szakközépiskola (ugyan hogyan máshogyan nevezhetnének egy tokaji iskolát?) aulájában, az ízlésesen berendezett vitrineket átnézve tavaly örömmel fedeztem fel, hogy az intézmény énekkara több alkalommal járt Lengyelországban, s ennek emlékét szép plakátok őrzik. Néhány helyi vendégház tulajdonosát is faggattam a kérdésről, és mindannyian kiemelték: a külföldről érkezők túlnyomó része lengyel. Jelenlétük olyan fajsúlyos, hogy nem egy panziós vette a fáradságot, és megtanult lengyelül; a szobafoglalással kapcsolatos internetes levelezést e nyelven intézik. Öt-hat évvel ezelőtt a tokaji önkormányzat szeretett volna testvérvárosi kapcsolatot kötni a Lengyelország dél-keleti csücskében található Iwonicz Zdrój városkával – nem tudom, ez megvalósult-e.

Amúgy a lengyel nyelvben teljes polgárjogú szó, minden komolyabb szótárban szerepel: tokaj. Igen, így, kis kezdőbetűvel. Jelentése: tokaji bor. Végül egy bűbájos adalék a magyar országimázshoz. Húsz évvel ezelőtt egy krakkói antikváriumban kezembe került egy 19. századi lengyel álmoskönyv, és csodálkozva fedeztem fel benne az egyik címszót: Magyarral álmodni. Megfejtése: „Vigyázz, lopják a bort a pincéből!”

Zsille Gábor