– Ezt te csináltad, ugye? Ez csak te lehettél! – ezzel lép be a falusi pedáns kiskocsmába egy barna zakós férfiú (legyen ő Barna úr). Közben mutogatja a kettétűrt újságot, majd az asztalra veti a falatozó, kék inges férfi elé (nevezzük őt Kék úrnak). Az asztalon a hajtás kinyílik, olvashatóvá válik az idegen nyelvű cím. Kék úr leteszi a villát meg a kést, fejére üzemeli az addig a tányérja mellett pihenő pápaszemet, és kis ideig studírozza a címlapfotót, amely valamely arab országban felrobbantott autókat és megrongált épületeket ábrázol. Aztán így felel Barna úrnak:

– Nem szoktam robbantani.

Majd szemüvegét visszahelyezi az asztalra.

– Nyilván nem arra gondoltam – fűzi tovább Barna úr a konverzációt. – Megengeded? – kérdezi az asztal melletti egyik székre mutatva.

Válasz érkezik: bólintás. Barna úr helyet foglal, mozgásából látszik, nem először látogatja e kis vendéglőt. Színészies mozdulatokkal lapozza fel a vastag újságot a vége felé tördelt, a lapon nem túl jelentékeny felületet elfoglaló újságcikkhez. Majd Kék úr elé tolja:

– Erről beszélek. A fentiről. Ez biztosan te voltál.

Kék úr ismét leteszi a villát meg a kést, újfent felölti a szemüvegét, és nagy figyelemmel tanulmányozni kezdi az idegen nyelvű írást. Olvasás közben hümmög, minden mondathoz egyet-egyet, mindig különbözőt.

– Ezt olvasd – kapja el előle az újságot Barna úr –, ezt figyeld! – és már fordítja is: „…mivel házigazdám elmondása szerint a Kárpátokban és környékükön még ma is léteznek vámpírok. Nem feltétlenül rossz vagy gonosz egyedek, különben is, mint minden élőlény, a vámpírok is teszik azt, amit tenniük kell a faj fennmaradásáért. A baj az, hogy, akár a róka, amely az ólban nemcsak egy tyúkot öl meg, hanem az összest, némely vámpírok eszüket vesztik, és táplálkozásuk vérengzéssé válik. Megnyugtató, hogy a vámpírok többsége ezt a magatartást méltatlannak és egyben gazdaságtalannak tartja.” Hah! Ugye, te voltál?

Kék úr bekapja az utolsó falat véres hurkát, kését és villáját egymás mellé helyezi a tányéron, a szalvétával gondosan megtörli bajuszát, majd azt is szépen a tányérra helyezi. Aztán Barna úrhoz fordul:

– Nos, valóban sokat beszélgettem vele. De nem mondta, hogy újságíró. Ahogy te sem tudattad velem.

Barna úr nem adja fel:

– Hát nem tudtam én sem. Többször is találkoztam már vele, tudod, és sosem beszélt arról, hogy tollat forgatna. Régiségkereskedők nem szoktak írni. De azért mégiscsak olyan, hogy is mondjam, nem helyénvaló, hogy ismerősömként megszáll a faluban, a házadban, te pedig ilyeneket mondasz neki. „Egy fakereszt komoly égési sebeket okozhat a vámpíroknak, de ez vegyi hatás, nem vallási.” Mit fognak most gondolni rólad az emberek?

– Mármint azok ott, a világ másik felén? – kérdez vissza Kék úr. – Különösebben nem érdekel.

– Ez a kedvencem: „Szállásadóm étrendjének megfigyelése alapján nem tudnám teljességgel kizárni, hogy maga is vámpír lehet, még ha csak részben is.” Mond, barátom, hallottál te már az internetről? Nem az én dolgom, de ezután mind elkerülik majd a turisták a környéket.

– Vagy lehet, hogy mind idejönnek. Mondd, megtarthatom az újságot?

– Természetesen – így Barna úr –, természetesen.

Pincér lép az asztalhoz, magához veszi a tányért, az evőeszközöket, fűszereket.

– Valamit az uraknak?

Barna úr és Kék úr egy pillantásból egyetért.

Király Farkas